On the brink of woods/Az erdő szélén /Azahriah ff./

27. fejezet

Miután mindenkit értesítettem a naptáramban felsoroltak közül, pont annyi volt az idő, hogy nekikezdhettem készülődni. Nem is tudtam hirtelen, mit is vigyek neki, így úgy döntöttem, útközben beugrok a boltba egy kis gyümölcsért. Azzal csak nem lövök mellé. Hamar megragadtam a táskámat, szórakoztam egy sort mire sikerült bezárnom az ajtót, majd kocsiba ültem.

Tompa csengés hallatszódott a táskámból. Előhalásztam a telefonomat, hogy megnézzem, ki írt nekem. Ismeretlen szám:

„Dögölj meg!"

Jelen pillanatban nem tudtam foglalkozni ezzel az arrogáns üzenettel, Attila sokkal fontosabb volt ennél. Visszadobtam a készüléket a táskámba, majd elindultam a kórház felé. Szerencsére nem volt sok autó az utakon, így gond nélkül megjártam az üzletet és időben beértem a kórházba.

Odaérve egy nővért kerestem, hogy útba igazítson Attila szobája felé. Nagy nehezen, miután leellenőrizték a személyimet, hogy az vagyok, akinek mondom magam, beengedtek Hozzá. Lassan nyomtam le a nyikorgó ajtó kilincsét, hogy még véletlenül se ébresszem fel őt, ha épp alszik. Dehogy aludt. Árgus szemekkel figyelte, hogy ki fogja átlépni a küszöböt. Széles mosoly húzódott végig megviselt arcát mikor meglátott engem.

-Szia.-üdvözöltem könnyes szemmel, majd mellé léptem.

-Szia.-rekedt hangja egyszerre hozott lázba és dobogtatta meg a szívemet.

-Hogy vagy?-kérdeztem miközben leültem az ágy mellett álló székre.

-Most hogy láthatlak, sokkal jobban.-fogta meg a kezemet. Hideg érintésétől végigfutott a libabőr a gerincemen. Arca tele volt zúzódásokkal, amik a zöld színtől egészen a lila színig pompáztak. Ujjammal lágyan megérintettem az egyiket, mire lehúnyta a szemét.

-Annyira sajnálom, hogy ez történt.-mondtam miközben egy könnycsepp futott végig az arcomon.

-Csak ne sajnálkozz! Egy-kettő jobban leszek, nem kell értem aggódnod. Ne sírj kérlek.-kérlelt, majd a pólója végével letörölte a könnycseppet az arcomról.

-Nem tudok nem aggódni érted. Mégis mi volt az, ami miatt nem tudtál odafigyelni az útra?

-Csak egy pillanatra néztem el és a másik percben már minden elsötétült körülöttem. Előtte hallottam a nagy puffanást. De most ne beszéljünk rólam!-váltott témát hirtelen.-Te hogy vagy? Nem történt azóta semmi?

Amint feltette a kérdést, rögtön pittyogni kezdett a telefon a táskámban. Egy újabb SMS.

-Nem.-tagadtam le hosszas gondolkodás után, mire újra megszólalt a telefonom.

-Biztos?-kételkedve húzta fel a szemöldökét.

-Persze. Minden rendben. Csak nagyon aggódtam érted és hát....hiányoztál.

-Te is nekem Luca. Amint elindultam tőled, csak arra tudtam gondolni, hogy mikor láthatlak újra.-dörmögte alig hallhatóan miközben az ujjaival babrált. Láttam rajta, hogy zavarban van, nehezen beszél az érzéseiről. Igazán aranyosnak tartottam, ahogy próbálkozik kimutatni az érzelmeit felém.

Ujjaimmal óvatosan végigsimítottam sebes ajkain, majd eltűrtem kósza tincseit a homlokáról. Szemei fáradtak voltak és meggyötörtek.

-Nem aludtál jól?-tettem fel a kérdést.

-Nem mondhatnám.-mosolyodott el.

-Meddig kell bent maradnod?

-Egy hétig biztosan.

-Akkor most egy időre kiesel a koncertezésből.

-Az biztos. De talán nem is baj. Így több időt tölthetek veled.

-Nagyon sajnálom.

-Ne sajnáld.-nyúlt az állam alá.-Minden okkal történik, túl leszek rajta. A lényeg, hogy te jól vagy.

A pittyanás a táskámban ismét megtörte a köztünk lévő pillanatot.

-Valaki nagyon el akar érni.-állapította meg.-Nyugodtan írj neki vissza.

-Majd később.-vágtam rá, mire csörögni kezdett a készülék. Szívem hevesen dobogott a mellkasomban.

-Nem veszed fel?-nézett rám kérdőn.

-M-m-ráztam a fejem ellentmondóan.

-Itt valami nincs rendben.-szeme összeszűkült miközben arra várt, hogy mondjak végre valamit, ami megmagyarázza a viselkedésemet. Úgy döntöttem, meg is teszem. Hiszek az egyenes útban.

-Nos...-kezdtem bele.-Kaptam pár telefonhívást meg SMS-t.

-Igen?-érdeklődve várta, hogy folytassam.

-Valószínűleg dühös és féltékeny rajongóktól.

Lehúnyt szemekkel sóhajtott egy nagyot.

-Megmutatod őket?-kérdezte végül.

-Nem hiszem, hogy látni akarod most.

-Kérlek.

-Hidd el, jobb, ha most nem nézed meg.

-Mennyire alpáriak, ha nem engeded, hogy lássam?

-Eléggé.

-Mindenképpen le kell cserélned a telefonszámodat.

-Tudom, de most nem voltam képes foglalkozni ezzel. Te sokkal fontosabb vagy, a telefonszámom cseréje várhat.

-Mikor kezdődött?

-Ma.

-Csak ne odázd el túl sokáig kérlek. Eldurvulhat a dolog.

-Rendben.-mosolyodtam el.

-Úgy örülök, hogy itt vagy.-mondta miközben felhúzta a kezemet a szájához és apró csókot lehelt a bőrömre.

-Hívtad már az anyukádat?

-Igen, már értesítették őt. Gondolhatod, azonnal haza akart jönni.

-Ez teljesen érthető.

-De mondtam neki, hogy teljesen felesleges, már jó kezekben vagyok.

Vajon mesélt már az anyukájának rólam? Vagy bárkinek a bizalmi köréből? Igaz, még nagyon friss ez a dolog kettőnk közt, biztosan nem sieti el.

Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, amikor hirtelen újra csörögni kezdett a telefonom. Attila könnyűszerrel kikapta a táskámból, majd felvette és a füléhez emelte a készüléket.