A lila boszorkány

1. Ébredés egy másik világban

Ütemes kattogásra eszméltem fel, még nincs erőm kinyitni a szemem, a külvilágot is csak halványan érzékelem. Olyan, mintha 2 évig aludtam volna egyhuzamban, ami rám nem jellemző, nem vagyok éppen egy Csipkerózsika alkat. Nem érzem magam teljesen kipihentnek, mondjuk nagyon fáradtnak sem, viszont a fejem őrült mód hasogat, ez a rohadt kattogás is abbamaradhatna már végre. Vettem egy mély levegőt és majdnem elhagyta a számat egy cifra káromkodás, amikor megéreztem, hogy nemcsak a fejem fáj, hanem gyakorlatilag nincs olyan porcikám, ami valamilyen formában ne jelezné, hogy még megvan. A mellkasomon mintha egy elefánt ülne, sajog mindkét karom, a lábaim mintha le lennének valamivel kötve. Mégis mi a franc történt velem? Alig emlékszem bármire, azt tudom, hogy Pollyval vásárolni indultunk a plázába, amire nem kaptunk kifejezetten engedélyt apánktól, de úgy voltunk vele, hogy egy kis szabályszegéstől még nem omlik össze a boszorkányvilág, de az érzésből gyanítom, hogy komoly büntetést kaphattam érte. Hangos kiabalást hallottam egy kicsit távolabbról, valaki valahol mintha sírna is. Összeszorítottam a szemem és próbáltam koncentrálni, kiterjesztettem oldalirányba az érzékeimet és legnagyobb meglepetésemre egy kórházban voltam, akkor hát mégsem apám büntetett meg. Abban a másodpercben kipattant a szemem és körbenéztem. Jaj,ne. Ne,ne,ne. Ez tényleg egy kórház, már érzem is azt az eltéveszthetetlenül büdös fertőtlenítő szagot. Emberkórház. Körbenéztem amennyire csak tudtam, egy kicsi egyágyas kórteremben feküdtem, balról az ablakon át beszűrődött a napsütés, de csak éppenhogy, nem tudom megállapítani hogy most napfelkelte vagy naplemente van. Jobbról egy hatalmas üvegfal és benne egy ajtó, ami a folyosóra nyílik, látom ahogy az orvosok, nővérek rohangálnak a pult körül, pár hozzátartozó, akik sírnak. Aztán lenéztem, milliónyi cső állt ki belőlem, az egyik a számban van, de miért? Semmi értelme, hisz élek. Köhögnöm kell, mert nagyon zavar ez a cső, próbálom felemelni a karomat, de sehogy nem megy, leszíjaztak. Lehunytam a szemem, újra kiterjesztettem az érzékeimet és egy pillanattal később már le is oldottam a szíjakat magamról. Ekkor kivágódott az ajtó és egy nővér orvos után kiáltott, pompás. Most már közönségem is lesz, amikor eleve tilosban járok az emberi kórházban apám tudta nélkül. Vajon tudják hogy ki vagyok? Vajon Polly is itt fekszik valahol vagy neki sikerült valamilyen csoda folytán hazamennie? Biztosan nem, mert ha sikerült volna, akkor most nem itt feküdnék,hanem a terápiás központban és gyógyítók hada venne körül, hogy minél hamarabb talpra állítsanak. Gondolatomat félbeszakította, amikor az orvos belépett a szobába. Tetőtől talpig végigmértem és elakadt a lélegzetem, mert ennyire jóképű embert én még soha életemben nem láttam. A haja sötétbarna és rövidre van vágva, enyhén borostás az arca, a szeme pedig olyan kék, mint az óceán. Várjunk csak, pontosan olyan kék, mint az óceán, én ilyet még nem is hallottam csak az enyéimnél, de ő itt mágiátlan, ehhez kétség sem fér.  Közelebb jött, majd rám mosolygott, hát én menten elájulok, azt érzem.
- Jó napot kívánok, doktor Alton vagyok. - szólalt meg gyönyörű brit akcentusával még mindig mosolyogva. Ha eddig nem hittem, hogy van szerelem első látásra, akkor most már én fogom hirdetni. Erőt vettem magamon és integetni kezdtem, mivel a számban lévő cső miatt egy hang sem jött ki a torkomon. Persze, ha akarnám akkor már rég nem lennék ezen az ágyon és ezek az emberek arra sem emlékeznének, hogy itt jártam, de nagyon gyengének érzem magam egy emlékátíró bűbájhoz.
- Mit gondol? Egyedül is tud levegőt venni? - hajolt közelebb hozzám az orvos és megnézte a mellettem lévő monitort, ahonnan egyre gyorsabb pittyegés hallatszott. Ekkor döbbentem rá, hogy a szívem ritmusát lehet hallani, a gyorsaságból ítélve éppen most lepleztem le szimpátiámat az emberorvos előtt.
- Nos? Mit gondol? Ha menni fog, akkor kérem bólintson.
Hát bólintottam amekkorát csak tudtam.
- Remek. Akkor elszámolok háromig, aztán mély levegőt kell vennie és kifújni,miközben én kihúzom a csövet, rendben?
Ismét bólintottam. Az orvos számolni kezdett, beszívtam a levegőt, aztán amikor kezdtem kifújni, ő húzta a csövet és végre kinn volt. Körülbelül egy percig csak köhögtem, aztán szerettem volna mondani valamit, de egy hang sem jött ki a torkomon.
- Még nem fog tudni beszélni a tubus miatt, de ez normális - fordult felém az orvos, mintha kitalálta volna mire gondolok - Kérem, igyon egy kis vizet, nézzen körül, addig én elmegyek megnézni a laboreredményeit a gépen és pár perc múlva visszajövök.
Ismét csak bólintani tudtam. Az orvos végignézett rajtam, majd a nővérhez fordult.
- A beteg nem volt leszíjazva?
- De igen, doktor úr. - pislogott a nővér értetlen arckifejezéssel
- Hát nekem nagyon úgy tűnik, hogy mégsem. Kész szerencse, hogy nem ráncigált ki magából semmit, míg ide nem értünk. - aztán sarkon fordult és kisétált a kórteremből. Egyébként ez lett volna a terv, hogy szépen lassan mindent kiszedek vagy kihúzok és elmegyek innen amilyen messze csak tudok, de sajnos a nővér észrevette, hogy ébren vagyok.
- Vizet vagy teát kér? - fordult felém a nővér, én a kezemmel rámutattam a vízre, mert azt biztonságosabbnak éreztem, a teába nem tudom milyen füveket áztatnak az emberek, inkább nem kockáztatom. Eszembe jutott a jó öreg Balthazar, a mi kedvenc füvesemberünk. Ó, de isteni teákat tud főzni, hiányzik. A nővér a kezembe nyomta a vizet, belekortyoltam, majd ismét köhögtem egy párat, de nem adom fel. Mire a pohár aljára értem, már egész jól éreztem magam, a torkom sem fájt annyira, bár még mindig kicsit olyan volt, mintha szöges drótot akarnék lenyelni. Közben a nővér levette rólam a tappancsokat, így már legalább nem hallani a szívem ritmusát. A fejfájásom is kezd alábbhagyni, ami igazán jó jelnek tekinthető. Visszajött az orvos, döbbenetesen jól néz ki még mindig.
- Megnéztem a laboreredményeket - kezdett hozzá a mondanivalójához egészen furcsa tekintettel - és azt kell mondanom, hogy szerintem valaki elronthatott valamit, ugyanis az eredmények szerint magának kutya baja és makkegészséges. Pár órán belül meg kell ismételnünk a vérvételt. - ingatta a fejét rosszallóan. Próbáltam a mosolyomat elnyomni valahogy, mert ez azt jelenti, hogy a mágiám végzi a dolgát és ha lassan is, de gyógyít. Ezt az öngyógyító mechanizmust tudják felgyorsítani a terápiás központban, ott már valószínűleg régen sétálgatnék, itt viszont még nem vetemednék ilyesmire, mert a lábamon mintha ólomsúlyok lennének, a mellkasomon is ott ül még az elefánt. Felnéztem az orvosra aki kérdő tekintettel nézett rám, aztán vett egy mély levegőt és kifújta.
- Megkérdezhetem a nevét?
- A nevem? - kérdeztem vissza szinte suttogva, mert tényleg fáj a torkom és ez kicsit megrémít
- Igen, ugyanis semmilyen papírt vagy iratot nem találtunk önnél, amikor behozta a mentő.
Szóval engem mentő hozott ide? Mégis mi a fészkes fene történt velünk? Hol van Polly?
- Szóval? - tette fel a kérdést az orvos ingerülten
- Mad... Maddison Smith. - hazudtam rezzenéstelen arccal. Ha nem tudják, hogy igazából ki vagyok, az végsősoron csak nekem előny. Nem kell belebonyolódnom semmibe, ők majd így emlékeznek rám amikor pár órán belül elengednek, mert addigra biztos, hogy teljesen meggyógyulok, már most is klasszisokkal jobban érzem magam ahhoz képest, mint amikor kinyitottam a szemem ezen a helyen.
- Nos Miss Smith, emlékszik a balesetből bármire? - kérdezte az orvos egy fokkal kedvesebben
- Nem nagyon - vallottam be az igazságot - Egyedül voltam, amikor idehoztak?
- Igen, egyedül. - bólintott az orvos. Érzem, hogy a rémület eluralkodik rajtam, mert ez azt jelenti, hogy Polly bárhol lehet. De tényleg bárhol. Magányra lenne szükségem, hogy megkeressem, azt érzem, hogy vagyok már olyan erős, hogy meg is találjam.
- Értesítsünk esetleg egy hozzátartozót, hogy itt van? - törte meg a csendet az orvos. Rápillantottam és majdnem felnevettem. Mégis hogyan képzeli? Betelefonálunk a mágiaügyi minisztériumba? Ez nem így működik, mi nem telefonon keressük a másikat, ha eltűnik.
- Köszönöm, de nem. - mondtam végül
- Rendben. Akkor most magára hagyjuk, hogy tudjon pihenni. - intett a fejével a nővérnek, majd sarkon fordult
- Doktor úr! - szóltam utána, visszafordult, megvárta amíg a nővér kimegy a szobából
- Tudok még valamiben segíteni? - kérdezte kedvesen
- Igen. - nyeltem egy nagyot, még mindig gombóc érzésem van a torkomban, de már nem olyan mintha szöges drótot akarnék letuszkolni - Megkérdezhetem, hogy mikor mehetek el?
- Elmenni? Hova? - kérdezte ravaszkás mosollyal, amitől a lélegzetem is elállt
- Hát.. aaa - hebegtem csak, majd elfordítottam a tekintetem róla, így könnyebb lesz - Szóval mikor mehetek haza?
- Attól tartok, hogy az még nem mostanában lesz, Miss Smith. Ilyen sérülések után nem szokás elhagyni a kórházat 12 órával később.
Felkaptam a fejem az utolsó pár szó hallatán, szóval még csak 12 óra telt el mióta behoztak ide, nem napok, nem hetek, pusztán csak 12 óra. Ez jó hír, ez nagyon jó hír.
- Segíthetek még valamiben? - kérdezte az orvos
- Köszönöm, mást nem szeretnék. - néztem rá, az orvos bólintott és kisétált a kórteremből. Meg kell keresnem Pollyt, muszáj. Tudatnom kell, hogy itt vagyok és hogy jól vagyok. Körbenéztem a szobában, megláttam hogy a folyosóra nyíló üvegfal mellett kis masnival összefogva van egy sötétítő függöny. Szélesen elmosolyodtam, majd csettintettem egyet, mire a függöny behúzódott és a folyosóról így már nem látni be a kórterembe. Felhúztam a lábaimat törökülésbe, a két térdemre helyeztem a kezem tenyérrel felfelé és behunytam a szemem
- Findexis Pollyanne. - mormoltam egymás után háromszor, de semmi. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy csak apró lángok ülnek a kezeimen, ez kevés lesz ahhoz hogy megtaláljam, a mágiámat túlságosan is lefoglalja, hogy engem gyógyítson. Bosszúsan hanyatt dőltem az ágyamon és karba fontam a kezem. Parádés napok elé nézek az emberi kórházban egyedül.