Coffee || Taekook *BEFEJEZETT*

30. fejezet: Otthon

Felállt, majd mellém sétált. Lenézett rám, azzal a semmit mondó tekintetével, amivel képes lett volna meggyilkolni a lelkemet.

- Nem akarok szakítani veled. De kell egy kis idő. Menj be az egyetemre minden nap, most egy hétig nem fogsz jönni. Kérlek menj vissza anyukádhoz. Mire visszajövök ne legyél itt.- hagyott ott.

- Nem!- kiabáltam utána.- Nem hagylak el! Egy percre sem!- ordítottam, de ő már nem volt a házban.

Komolyan gondoltam, hogy nem megyek sehová, ezért összeszedve magamat, lefeküdtem a kanapéra, ahol Yeontan szorosan mellém bújt. Sírtam, mint egy kisgyerek és nem tudtam mit tegyek. Sosem voltam még olyan helyzetben és nem is tudtam hogyan kell kezelni. Tanácstalannak éreztem magamat.
Sírásom miatt elnyomott az álom, de mikor már rám borult a sötétség, tudtam, hogy még mindig sírok.

Egy házban voltam. Tágas volt, tele fali festményekkel. Egy kisfiú kuncogott, de nem láttam őt. A kandalló tüzének meleg ropogása kísérte minden édes kacaját, mit kiadott. Lassan kezdtem el sétálni, ösztönösen. Végigmentem egy hosszú, hatalmas folyosón, mire egy megszégyenítően tágas kertbe nem léptem. A fű frissen nyírt volt, a tavaszi szellő pedig simogatta az arcomat. És ott volt a kisfiú. Mandula szemei, s makulátlan bőre csillogott a nagyfényben, mi rá világított. Egy labdát szorongatott és egy irányba nézett. Szemeimmel követtem a tekintetét, s megláttam Taehyungot. Sosem láttam még olyan boldognak, mint akkor.

- Dobd!- tárta szét a karjait, hogy a kisfiú beledobja neki a ladbát.- Ezaz! Ügyes vagy!- szólt lágy hangon mikor a kicsi beletalált.

Lassan rám emelte tekintetét, egy hatalmas mosollyal, minek doboz alakja volt, de még így is megmelengette a szívemet.

- Megjött apa.- mutatott rám.

Apa?

A telefonom csörgésére ébredtem, mi az ébresztőm volt, ugyanis be kellett menjek az egyetemre. Bágyadtan ültem fel, s észre vettem, hogy egy takaró került rám. Tudtam, hogy nem lehetett Yeontan ezért, biztosra vettem, hogy Taehyung volt az aki betakart. Lábaimmal felálltam, majd a szobánk felé vettem az irányt. Nem volt bent senki. Üres volt az egész lakás.

- Ennyit aludtam volna?- gondolkodtam el.

Viszont nem csak ez volt a fejemben, hanem az álmom is. Vajon mit jelenthetett? Először arra gondoltam, hogy lehet látom a jövőt, de ez igencsak gyerekes gondolat, nem? A másik pedig az volt, hogy lehet az agyam is tudja már mennyire szeretem és mennyire vele akarom leélni az életemet.

Az ajtó zárja kattant, és belépett rajta ő.

- Szia!- köszöntem, de rám sem nézett.- Beszéljük meg.- mentem oda hozzá, de még így sem figyelt rám.- Ne ignorálj...

- Azt mondtam, hogy menj anyádhoz haza egy időre, nem?

- Már ez az otthonom. Te vagy az otthonom. Ugye nem csak én érzem így?

- Találkozol még Jiminnel?

- Nem.

- Megszakítanál vele minden kapcsolatot ha azt kérném?

- Igen.

- Nem fogom ezt kérni.

- Tudom.

- Felmondott.

- Tudom.

- Honnan?- nézett rám végre.

- Aznap volt az utolsó találkozásunk. Elköltözik.

- Akkor ez valamiféle búcsú volt?

- Igen.

- Ugye tudod, hogy ez még egyszer nem fordulhat elő?- lépett felém egyet.

- Tudom...- suttogtam.

- Akkor ez az otthonod.- simított az arcomra.- Felkaptam a vizet, ne haragudj.- döntötte homlokunkat egymásnak.

- Te se haragudj... olyan hülye vagyok.- szippantottam.- Azt hittem elhagysz.

- Amíg élek, nem foglak elhagyni. Te vagy az én kincsem. Senkinek sem adnálak oda.- puszilt meg.- Reggelizz, aztán menjünk a suliba. Tudom, hogy ma van az utolsó vizsgád.

- Jó.