Coffee || Taekook *BEFEJEZETT*

31. fejezet: Rád unni

A tanév utolsó vizsgája sikerült, viszont én úgy éreztem, hogy már nincsen semmi értelme informatikát tanulnom.

- Szerintem nem fejezem be az egyetemet.- szóltam reggel, mikor Taehyungot néztem fogmosás közben.

- Miéjt?- kérdezte sejpítve, miközben a szájában lógott a fogkefe.

- Úgy érzem, hogy nem akarok már informatikus lenni. De ugyan akkor kifizetted az e évi tandíjamnak a nagy részét... nem tudom mit tegyek.

- Amit szeretnél. Nekem az nem volt pénz amit befizettem. Naponta keresek annyit amennyi a tandíjad volt.

- Te igen, de én nem.

- Szerintem ideje lenne beszélgetnünk erről is.- öblítette ki a száját.

- Mármint?

- Ami az enyém az a tied is.- fogott derekamra.- Az én pénzem a tiéd is. Ha szükséged van bármire, szólj és azonnal eléd rakom. Nekem nem jelent olyan sokat a pénz, mint másoknak.

- Fogalmad sincsen milyen rossz érzés másra támaszkodni, más pénzén élni, ugye?- néztem a szemeibe.

- Igazad van. Nincs. Viszont azt tudom, hogy szeretlek és ha azt kérnéd, hogy vegyem meg az egész bolygót akkor megvenném, csak azért, hogy lássam a mosolyodat.- simogatott ujjbegyével.

- És ha egyszer rám unsz?- jutottak eszembe Jimin szavai.

- Olyan nem lehet. Sosem lehet rád unni.

- Ezt jó hallani.- vigyorogtam.

- Ha abba hagyod az egyetemet, nem lenne kedved modellkedni?

- Modellkedni?- húztam fel a szemöldökömet.

- Igen! Mondjuk páros modellkedés velem. Sokat keresnél vele.

- Hát nem is tudom...- húztam a számat.

- Itt a nyári szünet, addig döntsd el.- lépett el, majd kiment Yeontanhoz.

- Lenne rá esély, hogy egy kicsit most ne menjek dolgozni? Nagyon fáradt vagyok.- mentem ki hozzájuk.

- Rendben, mennyi napra gondoltál?

- Egy hétre.

- Az kicsit necces... Jimin nélkül csak négyen vagyunk, én pedig nem mindig tudok kiszolgálni.

- Akkor kettő nap?

- Nem. Oda adok egy hetet.- legyintett.

- Köszönöm!- öleltem meg.

- De kérek cserébe valamit.- nyúlt be a pólóm alá.

- Taehyung...- nevettem el magamat.

- Baj ha kívánlak?- kezdte el csókolni a nyakamat.

- Nem vagyok ellene.- sóhajtottam.

Minden egyes érintésétől fel tudtam volna szállni egészen a mennyig és úgy is éreztem magamat, mintha megfogtam volna Isten kezét ezzel az emberrel és a szerelmével, ami erőt adott ahhoz, hogy minden nap mosolyogva keljek fel.

- Szeretlek.- csókolt meg.

- Mond még egyszer.- csillantak fel a szemeim.

- Szeretlek, Jeon Jeong Guk.

Örömömben rávetettem magamat, felugorva a derekára, combjaimmal tarva a testemet. Kezeivel alsó felemre simított, így bebisztosítva, hogy nem fogok leesni róla. Én voltam a világ legboldogabb embere.

- Te vagy életem szerelme.- suttogtam, miközben a mellkasán pihentem, mi lassan fel, s le mozgott.

- Ki gondolta volna, hogy mi valaha együtt leszünk.

- Én.- mutattam magamra.

- Sokkal fiatalabb vagy nálam. Ezért is fura.

- Mondtam már. Csak nyolc év.- forgattam meg a szemeimet.

- Csak...- sóhajtott.- Bárcsak ennyi lenne az egész.

- Miért?- néztem fel rá.

- Mert egyszerűbb lenne, ha te húszonhárom lennél én neg húszontöt, vagy fordítva. Lassan harminc leszek.

- Mire gondolsz ez alatt?

- Nincs még gyerekem. Nem lesz kire hagynom a vállalkozást.

- Engem nem zavarnak a gyerekek.

- Még mindig nem érted. Összeházasodni egy férfival, majd örökbefogadni egy gyereket nem is nagy kunszt, de én... én híres vagyok.

- Neked is jár egy teljes élet.- kezdtem el simogatni a bőrét.

- Jól hangzik. Egy teljes, normális élet veled, Yeontannal és egy kisgyerekkel.- csukta be a szemeit, mosolyogva.- Na látod, ezért sem lehet rád unni. Tökéletes vagy.

- Nem. Együtt vagyunk tökéletesek.- javítottam ki.

- Igazad van.