One more chance for love (Scott McCall)

Huszonhetedik fejezet

Aurora

Másnap a hangulat kellőképpen feszültnek látszodótt Isaac és Scott között. Vajon ezek beszéltek valamit tegnap? Esetleg Scott megfenyegette valamivel? Nem, az kizárt lenne. Scott nem tenne ilyet, ugye? Testnevelésre készülődtünk a lányöltözőbe, ilyenkor általában mindenfélét szoktak beszélni, többségben kibeszélni azokat a diákokat, akik nem tartozkodnak a helyiségben.
- Lányok képzeljétek el – kezdte el az egyik szőke lány. - Tudtátok, hogy Jackson az egyik elsős lányt magáévá tette a suli szertárjában - a helyiségben lévő lányuk “uhhh”- val reagálták le. Hogy őszinte legyen sohasem voltam a kibeszélés híve, félre ne értsetek szerete, a pletykákat hallgatni, kizárásos alapon. Én nem kreálok semmiféle pletykát, illetve senkit nem beszélek ki a háta mögött, engem nem erre neveltek, tiszteletben tartom mások magánéletét.
- Aurora téged elhívott már Isaac a bálba? - fordul felém egy barna hajú lány, aki éppen a haját tekergeti.
- Igen - válaszolom neki röviden és egyszerűen.
- Egyébként annyira mázlista vagy vele, ő annyira helyes, okos és... - rövid szünetet hagy ki. - Tökéletes, minden porcikája tökéletes - áradozik a pasimról elég feltűnően, próbálom rejteni a paprika vörös fejem.
- Igen ő... tökéletes - ismétlem el az utolsó szavait. Néma kuncogás telítette be a helyiséget, majd libasorban kimentünk az öltözőből. Mikor bejött a tanár már az első pillantásából tudtuk, hogy itt baj lesz, vagy erősítünk vagy egész órán futatni fog minket. Szegény éppen most válik érthető, hogy ki van bukva, de nem kellene ezt a diákokon leverni. Mint ahogy sejtettem lányok erősítettek, a fiúk pedig futkostak. De volt egy kis idő pihenni kb. 5 perc vagy lehet kevesebb, nem tudom pontosan, de már éreztem, hogy a hasizmaim kezdenek fájni. Nem szeretem a testmozgást, főleg az erősítést. Félre kellett ülnöm, hogy picit kifújjam magam, az egyik terem sarka tökéletes helynek bizonyult, nem voltam a tanár látókörében sem. A két lábamat felhúztam a mellkasomhoz és csak szívtam magamba a levegőt. Erős lábdobogásokra lettem figyelmes, felnéztem és Scott kocogott felém.
- Minden rendben?
- Persze - ziháltam. - Csak elfáradtam. Ti hogyan bírjátok ennyire jól?
- Ez az egyik előnye, de esek nem bírják - Stiles irányába mutatott, aki kimerülten rogyott össze az egyik szivacson, mikor a tanár belefújt a sípjába. Felnevetük.
- Szegényem, sohasem volt egy terhelhető típus - jegyzem meg. Scott szája felfelé görbül és néz le rám, majd a kezét nyújtja. Megfogom és egy mozdulattal felhúz a földről, leporolom a hátsóm, majd elkezdünk sétálni a kijárat felé, mikor ismét szédülés kap el. Megragadtam az ajtókeretet, számomra most ez jelenti a biztos pontot. Elsötétedik minden. Még hallom, ahogy Scott a nevemet szólongatja és egy erős kart, ami átkarol. Hirtelen Scott szobájában találom magam, ismét az a felállás, mint a legutóbbikor. Szenvedélyes csók viadalba kezdünk. De a furcsa látomásszerű dolog folytatódik, az iskola tornatermében vagyunk, fel van díszítve. Ez a bál? Ez a karácsonyi bál? Erős szorítást érzek a kezem felől, az érzés irányába fordulok, Scott fogja a kezem.
- Készen állsz? - kérdezi hangja picit megfeszül. Nem értem mi folyik itt?? Valaki szabadítson ki innen. Ez egy rossz álom. - Gyönyörű vagy! - teszi még hozzá.
Lepillantok a ruhámra egy vörös színű, enyhén tüllös szépségben állok. Ez a ruha méreg drága lehetett. Mikor belépünk a terembe minden tekintetet felénk fordul, behunyom ismét a szemem, de mikor kinyitom már ott látom az alfákat is, akiknek az arcuk véres. A teremben lévők a földön feküdtek a saját vérükben, próbáltam megszorítani a mellettem álló Scott kezét, de hideget éreztem, lepillantottam és nem volt ott. A következő pillanatban éppen heves harcot vívott Isaac, Scott, Lydia és Allison. A másik pillanatban márcsak Scott állt ott az egyik alfa markával szorította a torkát. Még egy utolsó mondat kijött Scott torkán “Segíts Ro”, majd könyörtelenül eltörte a nyakát az alfa, sikítok, ahogy csak tudok. Ismét behunytam a szemem, újra a tornateremben vagyok, Scott nézz le rám a csokoládébarna íriszeivel, tekintete aggódást mutat.
- Ro... - még egy picit kába vagyok. - Foglak, nem hagyom, hogy bajod essen – szavai nyugatóként hatott rám. Mikor már teljesen visszanyertem az erőm, Scott felsegített. - Annyira megrémíszettél. Jól vagy? Minden rendben?
- Igen, igen. Csak a sok felülés, futás és persze megint kihagytam a reggelit - szúrós szemmel néz, mentegetőzően feltartom a kezem. - Nincs semmi baj Scott – az arcán végig simítom a kezem, istenem mennyire puha, mint egy babapopsija, sehol egy borosta. Picit elidőzik az arcán a kezem, látszólag őt ez nem zavarja. Mégegyszer megcsodálom a csokoládébarna íriszeit. - Jól vagyok. - erősítem meg a szavaim ismét.
- Aurora merre... vagy – torpant meg az ajtóban Isaac, villámsebességgel szedtem le a kezem Scott arcáról és mint, akik csak beszélgettek. Reménykedek csak benne, hogy Isaac nem látta, de szinte az egyenlő a nullával.
- Megyek - válaszoltam vissza, Isaac elindult, de még mielőtt teljesen eltűntem volna akarva-akaratlanul visszafordultam, még egy pillantást venni Scott-ról. Miért van az, hogy az ő karjaiban, az ő társaságában sokkal biztonságosabban érzem magam, mint a pasim, Isaac közelében? Miért érzem még mindig azt a bizsergést mikor a közelében vagyok? Istenem mi történik velem?