One more chance for love (Scott McCall)

Huszonnegyedik fejezet

Aurora

Mikor kinyitottam a szemem a szobám plafonja volt az, amit először érzékeltem, na meg iszonyatosan nagy fájdalom, ami az oldalamba nyilallt és végig futott a gerincoszlopomon. A fejemet nagy nehezen el tudtam fordítani az éjjeliszekrényemen található óra irányába, nagy csodálkozásomra még csak reggel 7 óra volt. Visszafordítottam a fejem, mert pár perc után szédülni kezdtem. Basszus ez rosszabb, mint a másnaposság. Eddig egyszer voltam másnapos, még Londonban az egyik barátom házibulija nagyon jól sikerült, olyan szinten, hogy nem emlékszem hogyan és miként jutottam haza. De arra már igen, hogy másnap a szüleimtől olyan szintű fejmosást kaptam, hogy a mai napig emlékszem mindenegyes szavukra. Mikor már kezdtem jobban lenni a kezeim segítségével felnyomtam magam ülő helyzetbe, a fejem még mindig fájt, de a szédülés már elmúlt. Ekkor vettem észre, hogy a szobámban található 2 fotelben szunyókál Scott és Stiles. Stiles testét a saját nagy takarója fedte be nyakig, Scott-ot viszont csak egy vékony pléd, ami derékig takarta el. Stiles néha-néha felhorkantott, már a harmadiknál alig bírtam ki nevetés nélkül. Végül megköszörültem a torkom, azt a kapkodást látnotok kellett volna, amit ezek ketten leműveltek, külső szemmel irtó vicces volt.
- Nyugalom srácok - kuncogtam.
- Ro jól vagy? - dobták el magukról a takarót szinte egyszerre és siettek az ágyamhoz.
- Igen, azt hiszem – de ez a mondat nem sikerült meggyőzően, ugyanis egy hirtelen mozdulat miatt ismét beleszúrt az oldalamba, ekkor már a tekintetemet is odakaptam és láttam, ahogy a derekamat egy kötés fedi el. - Inkább azt magyarázattok el, hogy mi a fészkes fene történt?
- Mire emlékszel a tegnap estéből? - ült le az ágyra Scott és a kezemet akarta megfogni, ami a takarón pihent, de mielőtt ezt megtehette volna elhúztam tőle. Nem tudom miért, de most ebben a pillanatban, ebben a helyzetben nem ment semmi olyan dolog, ami vele kapcsolatban állt.
- Annyi van meg, hogy Baltazar, időközben meg tudtam a nevét, szóval Baltazar kihívott a suli udvarára friss levegőt szívni és beszélgetni az estről. Olyan hülye voltam, hogy hittem neki – a fejemet a kezembe helyeztem.
- Istenem Ro nem a te hibát, hülye meg aztán végképp nem vagy – helyezte a kezét a vállam Stiles, olyan jó meleg volt neki.
- Aztán megjelentek a többiek és onnantól már tudjátok a dolgokat, a karmait a torkomhoz szorította. Furcsa volt, mert nem féltem, inkább az adrenalin dolgozott bennem. Nagy fájdalmat éreztem az oldalamon, majdnem a földre estem, ha nem lettél volna ott – Scott-ra pillantottam. - Köszönöm. És nagyjából ennyi, amire emlékszem. Viszont hoz nekem valaki egy pohár vizet?
- Persze máris - ajánlkozott fel Stiles, remek kettesben maradunk. Pár másodperc alatt Stiles kiviharzott a helyiségből, feljebb próbáltam ülni, mert már kényelmetlen volt az alkaromon az egész testem súlyát tartani. De mikor megmozdultam ismét hatalmasat belenyilallt az oldalamba, de ezt már egy hangos felszisszenés követte.
- Várj segítek - hajolt felém és a nagy, kellemesen meleg kezeit az oldalamra helyezte. Minden mozdulatát követtem a tekintetemmel, mikor ráhelyezte a kezét, behunyta a szemét és összpontosított, ekkor az kezeiben futó erek feketék lettek és éreztem, ahogy a fájdalom szépen lassan megszűnik. - Már jobb? - kérdezte, de a kezét még mindig az oldalamon tartotta, majd lecsúsztatta a csípőmre. Válaszára csak bólogatni tudtam, mert a tekintetemmel végig a vörösen izzó szemeit tanulmányoztam. Számomra még mindig nagy káprázatot jelentett a vörösen vagy olykor aranyan csillogó szemek, a karmok, az agyarak és a testen előbukkanó szőrrengeteg.    Aurora nem lehet! Ott van Isaac, számodra Ő a tökéletes. Egyszer már megpróbáltad Scott-al, nem ment, ezután sem fog menni, mert legbelül még mindig ugyanaz a kislány vagy, akit 4 évvel ezelőtt otthagyott. És Ő ugyanaz a kisfiú, aki 4 évvel ezelőtt csak úgy fogta magát és szakított veled, egy másik lány miatt. Meg akartam csókolni, akartam őt, minden porcikáját, azt akartam, hogy csak újra Mi ketten legyünk az univerzumban. Ültünk egymás szemébe bámulva síri csendben, amíg meg nem hallottuk a lépcsőn feltörtető Stiles lépéseinek hangját. Egyből elvette a kezét a derekamról és mintha mi sem történt volna ültünk az ágyon.
- Tessék - nyújtotta át a vízzel teli poharat.
- Szóval mi történt miután elvesztette az eszméletem?
- Hát... miután elájultál elvittünk Dr. Deaton-hoz, biztonság kedvéért, hogy nem lett semmi komolyabb bajod, érted agyar vagy karmok, vagy sárgán izzó szemek. Majd összevarrta az oldalad és visszahoztunk ide - magyarázta Stiles egy levegővételből.
- Ahaam – erre csak ennyit tudtam kinyögni.

A nap hátralevő részében az ágyat nyomtam, Stiles is csatlakozott hozzám és együtt néztük a Supernatural című sorozatot, ami a kedvencünk volt, közben pedig pizzát nassoltunk. Időközben Isaac is átugrott megnézni minden rendben van-e velem és szükségem van-e valamire. Sokszor végig futott az agyamon, hogy elmondjam Isaac-nak, hogy megcsókoltuk egymást Scott-al, de mikor neki kezdtem volna, elment az erőm és egyszerűen egy betű sem hagyta el a számat. Isaac jó srác nem érdemli meg, hogy így bánjak vele, elvégre szeretem őt és megnyugtat a közelsége, de ott van Scott, akivel van egy közös múltunk, ami újra és újra visszatér, amikor egy légtérben vagy közelben vagyunk. Ott van még köztünk a parázs, csak lángra kellene újra lobbantani és tudom, hogy ő is ezt akarja. De vajon tudnék benne újra bízni? Honnan tudom, hogy nem fog ismét otthagyni? Isaac kiszámítható és szánt szándéka, hogy engem boldoggá tegyen. De ezt Scott szemében nem látom...