Fetish /Jikook ff./

3.rész

Jeon Jeongguk

A most is szokatlanul forgalmas opera ház előtt úgy álldogállok a motoros szettemben, mint egy elkóborolt puzzle egy jól összepasszoló kirakósban. Míg Jimin után leskelődöm sokan meg is bámulnak, de ez most még fele annyira se érdekel, mint egyébként szokott.

Csakis a szőke szépségre tudok gondolni és arra, vajon hogyan fog megjelenni. Létezik, hogy még szebb lesz, mint tegnap? Lehet, hogy ma nekem fog elállni a szavam és neki kell vinni a beszélgetést. Ez egyébként tegnap már egészen jól ment neki. Még viccelődni is mert velem, poénjain pedig jókat nevettem. Úgyhogy Jimin nem csak szép és tehetséges, de vicces is. És még ki tudja, mi minden derül majd ki róla a mai nap.

Lopva az órámra pillantok. Három óra ötvennyolc perc. Ezek szerint Jimin tűpontosan érkezik. Újra felpillantok, átkémlelve a szürke emberek közt, keresve a szőke hajkoronát és a hozzá tartozó elbűvölő arcot, ami fényt hozhat az én fekete fehér világomba.

Ahogy a zebra felé pillantok pedig végre észre is veszem. Üde megjelenésével teljesen levesz a lábamról. Ő nem vesz észre, csak áll a piros lámpánál és a többieket figyeli, mintha nem is a mi világunkhoz tartozna. És pont ez az, ami megfogott benne. Testét egy fehér gyapjú kabát díszíti, hogy melegen tartsa, amihez egy magasított derekú világoskék farmert párosított. Az egész egyszerű, de nagyszerű.

A lámpa zöldre vált, ő pedig úgy szedi a lábait, mintha késésben lenne, holott tényleg pontosan érkezett.
A járdára lépve ő is célirányosan keresni kezd. Tekintete szinte azonnal megakad rajtam, bár ezt nem csodálom. Látom, hogy felcsillan a szeme és felmérve szerelésemet egy apró mosoly bújik meg a szája sarkában, ami pont ugyanolyan rózsaszínben tündököl, mint tegnap. Messziről is azonnal kiszúrom ezt a szexepiljét.
Lassan teszi meg a köztünk húzódó távolságot, én azonban nem vagyok türelmes hangulatomban és két hosszú lépéssel azonnal előtte termek. Erre láthatóan megszeppen, pirosló orcái látványától pedig legszívesebben még közelebb húznám magamhoz. De azért ennyire nem siethetem el a dolgokat, pláne nem vele. Pedig nem is sejtheti, milyen nehéz megálljt parancsolnom magamnak. Nekem is furcsa, de valósággal sóvárgok, hogy megérinthessem, pedig ez a második alkalom, hogy találkozunk. Ilyen még nem fordult elő.

- Szia!
- Szia!- mosolyodik el szégyenlősen, majd előhúzva kis mancsát kabátjának zsebéből helyezi azt a vállán lógó táskájára. - Tudod, pont ilyennek képzeltelek- jegyzi meg és újra végig mér. Valóban elégedettnek tűnik. Ami azt illeti én is az vagyok. Bár én nem teljesen ilyennek képzeltem.
- Te viszont megleptél- adom a tudtára, mire játékosan felvonja szépen ívelt szemöldökeit. Innen tudom, hogy nem volt eredménytelen tegnap egészen estig zaklatnom. Most sokkal lazábbnak látszik, mint tegnap.
- Igazán?- kérdezi csilingelő hangon, ami zene füleimnek. Egyszerűen minden egyes tulajdonsága elvarázsol. Mintha a vágyaim egyetlen egy emberben öltöttek volna testet.
Tartva vele a szemkontaktust fejtem ki, mire is számítottam.
- Igen, mert nem gondoltam volna, hogy überelni tudod a tegnapot.
- Ezt nem értem.
- Csak hogy értsd, nem számítottam rá, hogy ennyire szép leszel- fogalmazom meg másképp a mondandómat, mire még vörösebb lesz.
- Köszönöm! Te is jól nézel ki. Sokkal jobban, mint öltönyben- motyogja továbbra is pironkodva, ami eszméletlenül édes tőle. Bókján nekem is mosolyognom kell. Pont ezt akartam tőle hallani. Reméltem, hogy nem ijesztem el a stílusommal, de azért egyelőre még így is visszafogtam magam. Például a piercingjeimet nem mertem visszarakni, azzal inkább várnék egy kicsit. És bár az egyik motoros nadrágomban jöttem, a motorom is otthon hagytam. Ennek az oka pedig az, hogy a randink után haza akarom kísérni.
- Kösz! Úgy számoltam, hogy a kötelező bókok után lassú sétával indulhatunk is tovább. Vagy neked más terveid vannak?- pillantok rá komolyan, ezzel megnevettetve, így szemei szinte teljesen eltűnnek, mintha tényleg csak két kicsi csík lenne.
- Nem, nekem megfelel. Direkt nem ettem sokat, hogy belém férjen a süti.
- Ezt jól tetted- bólintok és reflexszerűen a kezéhez nyúlok, hogy kéz a kézben induljunk tovább. Na erről beszélek. Képtelen vagyok uralkodni magamon. Szerencsére még időben korrigálok, így nem hozom Jimint kellemetlen helyzetbe, ő pedig észre sem veszi a kis botlásom. - És egyébként diétáznod kell a tánc miatt?- érdeklődöm, mint egy kíváncsi laikus, mire halványan elmosolyodik.
- Már nem, de mikor balettoztam volt, hogy meg kellett vonnom magamtól pár dolgot. Viszonylag soványnak kellett maradnom. De most sem engedhetem el magam túlságosan, mert az kihatna a mozdulataimra.
- Akkor gondolom nem férne bele, ha minden nap sütiznénk.
- Nem hiszem. Valami mást kell kitalálnunk. De azért néha én is bűnözhetek- vonja meg a vállát, és bár ő a sütire gondol, én valami egészen másra. Vajon az is bűnözésnek számít, ha velem van? Végülis én a mindennapokban korántsem élek olyan példamutató életet, mint amilyet ő. És mi van, ha bele viszem a rosszba? Bár úgy hiszem, meg van a magához való esze és nem utánozna, úgyhogy ez a veszély nem fenyeget. Én egészen biztosan nem fogok ráerőltetni semmit. Épp elég, hogy csak én züllök.
- És mihez lenne kedved legközelebb?
- Mondjuk kardiózhatnánk- feleli, de ugye kinek mit jelent a kardió. Én nem szoktam külön kardió edzést csinálni, hétvégente egy-egy jó buli után mindig van benne partner és még jól is érezzük magunkat közben.
- Jó ötlet. Bírod a kardiót?
- Muszáj vagyok. Igazából a tánc is egy kardió. Bírni kell szusszal. De én szeretem, mert kifejezhetem vele magam, anélkül, hogy beszélnem kelljen, mert az nem megy.
- Szerintem ez csodálatos. Mármint nem az, hogy félsz beszélni, hanem hogy a mozdulataidon keresztül tudod kifejezni az érzéseid. Ez klassz!
- Köszi! De azért néha azt kívánom, bár máshogy alakultak volna a dolgok.
- Szerintem minden okkal történik- mondom el az én életfelfogásom, ami sokszor segít túlélni ezt a hülye kamaszkort. Például tegnap azért jöttem el anyával a színházba, hogy találkozzak Jiminnel. És ki tudja, mit hoz még a jövő. Talán hosszú idő után újra megéri hűségesnek lennem valakihez.
- Én ebben sose hittem. Mármint... Mi van akkor, ha az élet elveszi tőled azt az embert, akit a legjobban szeretsz a világon? Annak mi oka van?- szegezi nekem a kérdést, amire enyhén szólva se voltam felkészülve. Ez tényleg egy jó kérdés. Mivel velem még nem történt ilyesmi, így fogalmam sincs, ez milyen fájdalommal jár, de szerintem annak is van valami oka. Talán, hogy az ember megtanuljon elengedni és kezelni a gyászt. De tényleg passz. Ehhez a kérdéshez nem rendelkezem elég élet tapasztalattal.
- Hát annyi biztos, hogy ebből nem származik semmi jó. De talán...- kezdem, viszont mielőtt szavakba önthetném a gondolataim, félbeszakít:
- Nem, tényleg nem. Ez egy zsákutca- mondja keserűen, mintha ő már átélte volna az előbbi példát. De ugye nem? Erre viszont még nem merek ilyen nyíltan rákérdezni. Hisz számára én még jóformán egy idegen vagyok. Ki akarná egy idegennel megosztani a szívfájdalmát?
- Nem tudom. Talán igazad van. De szerintem mi akkor is okkal találkoztunk- teszem hozzá, mire újra elmosolyodik, majd bájosan felpillant rám.
- Igen, meglehet.
Talán pont azért, hogy segítsek neki feldolgozni a szerettének elvesztését és újra megnyílni a külvilág felé. És hogy miért én? Talán mert mi ketten ég és föld vagyunk. Más a személyiségünk, a stílusunk, a szociális hátterünk, épp ezért remekül kiegészíthetjük egymást. Már ha Jimin megengedi, hogy kiegészítsem, minek után úgy vonz magához, mint a mágnes.