Fetish /Jikook ff./

1.rész

A fejemet az ülésnek támasztva szenvedek magamban és azon agyalok, vajon mivel érdemeltem ezt ki.
Anya pontosan tudja mennyire utálok ilyen hülye opera előadásokra járni, ennek ellenére mégis elhozott magával. Pedig tök jól el lettem volna otthon is.
- Miért?-fordulok szülőm felé teátrálisan, kicsit még rá is játszva a helyzetemre. Még mindig reménykedem benne, hogy ki rak valahol. De ő csak rosszallóan megrázza a fejét, majd egy nagy sóhaj után válaszol:
- Jungkook, ezt már otthon megbeszéltük!
- De nem csinálnék bajt!- csattanok fel, mire anyám hirtelen rám kapja a tekintetét, amivel azt üzeni nekem, hogy ilyen hangnemet nem engedhetek meg vele szemben. Erre inkább csendben maradok. Nem vagyok hülye és nem akarom magam még nagyobb bajba keverni.
- Na persze! Mivel apád nincs otthon, ezért nem merlek egyedül hagyni a házban, mert félek még teherbe ejtenél valakit- magyarázza el nekem újra aggodalmának okát, mire másodjára is leesik az állam.

Az igaz, hogy nem vagyok egy minta gyerek, de azért ez már túlzás. Ha még fel is vinnék, vagy hívnék valakit akkor lenne annyi eszem, hogy védekezzek. Ezzel eddig se volt baj, hisz nyilván nekem se vágyam egy gyerek, így tizenhét évesen.
- És egyébként is- folytatja, mellőzve látványos szenvedésem.- a barátnőmnek veled egyidős a fia, szóval nem fogsz unatkozni.
- Honnan veszed, hogy szimpatikus lesz?
Ki tudja, az is lehet, hogy a barátnőjének a fia történetesen az ős ellenségem. Ez sem kizárt. Aztán majd össze verekszünk és örökre kitiltanak minket az opera házból.
- Ne csináld, Jungkook! Biztos jól kijöttök majd! Szeretném, ha udvarias lennél mindkettejükkel! Menni fog?
- Persze- forgatom meg a szemem, de anya, mivel az útra figyel nem veszi észre. Ezt kihasználva a rádióhoz nyúlok, hogy benyomjak valami zenét.
Ha már másfél órán át értelmetlen sikoltozásokat kell hallgatnom, akkor legalább a kocsiban szóljon valami emberi fülnek való.

Alig fél óra múlva anya leállítja a kocsit és egyből ki is száll, én viszont csak a helyemen üldögélve nézek ki az ablakon. Még mindig nem késő megszökni. Tényleg őszintén nincs kedvem másfél órát szenvedni, nyolcvan éves nyugdíjasokkal és itt szinte csak azok vannak. Bár mire is számítottam? Csak az ilyen vén csontok és anyám járnak ilyen helyekre. Addig se unatkoznak otthon.
- Fiam, mozdulj meg, légyszíves!- kopogtat az ablakon, mire lemondóan sóhajtok egyet és kilépek a kocsiból.

Tehetetlenül követem anyát, miközben kedve szegetten nézelődök, de mindenhol ugyanazt látom. Vén trottyokat. Mint egy idősek otthonában.
Belépve az aulába anya megáll és várakozni kezd, míg én egy vastag márvány oszlopnak dőlve kínlasztom magam. Folyton csak arra tudok gondolni, milyen jó lenne, ha nem kéne itt szenvednem. Igen, talán felhívtam volna magamhoz valakit, de könyörgöm mi ezzel a baj? Fiatal vagyok és ha egy ilyen lehetőség adódik, azt nyilván kihasználom. Ez természetes.
De akár játszhattam is volna.
- Jungkook!- szólnak rám, így muszáj magamhoz térnem. Balra egy anyával kábé egyidős nőt pillantok meg, mögötte egy szőke hajkoronát, de a hozzá tartozó arcot nem látom a nő vállától, ami mögé elrejtőzött.
Ahogy egyre közelebb érnek viszont a fiú is elő bújik rejtekhelyéről. Alacsony, a gondolom órákig állítgatott szőke tincsei rendezetlenül hullanak bele a homlokába, de ami nekem még inkább szemet szúr, az a pufi és hívogatóan rózsaszín szája. Azonnal beindul tőle a perverz fantáziám.
Feminin vonásai miatt feltételezhetném, hogy meleg, de az elég nagy hülyeség lenne. Attól, hogy valaki kicsit nőiesebb, még nem jelenti azt, hogy a fiúkhoz vonzódik. De ez esetben nagyon örülnék, ha így lenne.
- Sziasztok!- köszön anyám, amitől abbahagyom a fantáziálgatást erről a gyönyörű fiúról.
- Jó estét! Jeon Jeongguk vagyok!- mutatkozok be és jó mélyen meghajolok. Anya most biztos büszke rám és azt hiszi, hogy hatott rám a kocsiban tartott szent beszédével, de nem amiatt csinálom.
- Jajj, ugyan már! Erre semmi szükség!- nevet fel anya barátnője. - Én Park Seulgi  vagyok, ő pedig a fiam, Jimin- árulja el a szépséges fiú nevét.
A rövid bemutatás után az előttem álló Jimin is meghajol párszor, mellé pedig ejt egy halvány mosolyt is. Látszik rajta, hogy nagyon félénk, de nem pánikolok. Volt már dolgom ilyen emberekkel és előbb vagy utóbb az összes feloldódott mellettem.
- Örülök, hogy végre össze tudunk futni. Már nagyon régóta tervezgettük ezt- mondja Seulgi, míg anya csak egyetértően bólogat. Elég nehéz a párbeszédükre figyelni, úgy hogy közben csak pár centire áll tőlem ez a szépség. Eddig még meg se szólalt, pedig lefogadom, hogy a hangja is olyan elbűvölő, mint ő maga.
- Igen és eddig még nem is olyan katasztrofális- teszi hozzá anya. Egyetértek vele. Jimin nem az ős ellenségem és még szimpi is. Nagyon is.
- Tényleg nem!
Seulgi előveszi a kis táskájából a benne lapuló négy jegyet és szét is osztja.
Klassz! Ezek szerint hamarosan kezdetét veszi az igazi szenvedés.
- A fiúknak hátrébb foglaltam jegyet, ugye nem baj?- kérdi ránk pillantva.
- Dehogyis!- felelem, mert őszintén, tök mindegy hová ültetnek, mert mindenhol hallani lehet azt a szörnyű kornyikálást.