Évek múlva

1.

Ritával az oldalamon kényelmesen sétálunk be a volt középiskolánk kapuján. Már tíz éve nem voltunk itt és az igazat megvallva kicsit hiányzik is. Néha jó lenne megint ennyire gondtalannak és kevésbé felnőttnek lenni. Ugyan már ekkor is nagy volt rajtam a nyomás és hajtottam magam, hogy minél jobb legyek és több lehetőségem legyen. De mégis valahogy könnyebbnek tűnt még ekkor az élet. Az épületbe lépve megrohannak a rengeteg jó és vicces emlékek. Szerettem idejárni, nagyon sok mindent köszönhetek ennek az intézménynek és a tanári karnak, edzőknek. Gimisként persze cseszegetésnek és okoskodásnak éreztem a részükről, de ennyi év távlatából már látom, hogy a javamra vált. Ahogy haladunk a volt termünk felé kiszúrom a régi osztálytársaimat.

- Csak ismerjek fel mindenkit – suttogom Ritának, mire ő röviden felnevet.

- Én elővettem az évkönyvet és végigböngésztem, na meg persze ott van a csoport, amit a közösségi oldalon csinált Karesz.

- Mikre nincs neked időd. Én csak átfutottam a listán – sóhajtok fel drámaian, majd mosolyogva köszönünk egy kisebb női csoportnak. Végignézek a társaságon és megnyugszom, ahogy mindenkinek beugrik a neve és mindenkit felismerek. Van, aki meghízott és slampos lett, de a túlnyomó többség jól tartja magát és jó kiállású. Boldogan mosolyodok el, amikor kiszúrom a régi barátnőmet, akivel nagyon sokat lógtunk együtt a sulis időszakban. Linda szinte a nyakamba ugrik, ahogy meglát és rögtön elkezdünk Ritával hármasban felidézni a múltat. Alig 10 percre rá bejön a régi osztályfőnökünk és mindenkihez odamegy köszönni. Úgy látom csak páran nem jöttek el az összejövetelre. A volt tanárunk egy rendkívüli osztályfőnöki órát tervezett nekünk, így mindenki elfoglalja a régi helyét. Jót nevetünk a nosztalgiázásán, hogy milyen bitang egy osztály volt a miénk. Az biztos, hogy nem volt velünk egyszerű, hiszen sportosztály voltunk, de nagyon összetartó közösség kerekedett ki belőlünk. Sokszor hétvégénte is összegyűltünk és bandáztunk valamelyik parkban vagy sportpályán. Szépen sorban végigvesszük kiből mi lett, mi a foglalkozása és éppen az életének melyik szakaszában tart. A 25 fős osztályból, alig tízen maradtunk a sportolói pályán. A többiek teljesen más irányba mentek el. Valószínű nem voltak elég kitartóak és nem áldoztak fel az életük nagy részét a sikerért. Én sok mindent félretettem, hogy jó és sikeres kézilabdázó legyek. Nekem sem volt könnyű, nem az ölembe hullott, keményen megdolgoztam érte. Miután végigmegyünk mindenkin, akkor elkezdjük összeszedni a cuccainkat, hogy tovább álljunk az étterembe. A folyosón várjuk, hogy mindenki kiérjen a teremből, amikor beesik még egy volt osztálytársunk.

- Jobb későn mint soha. Úgy látszik a pontosság nem az erőssége Mollinak – jegyzi meg az orra alatt Rita grimaszolva.

- Ő Molli? – kérdezem döbbenten és alaposan végigmérem a jövevényt. A középsuliban nagyon nem így nézett ki, ha Rita nem árulja el a nevét valószínű fel sem ismertem volna – Jót tett neki az idő.

- Hééé – vág vállon mosolyogva Rita, mire elnevetem magam.

- Nem úgy gondoltam, habár... - hagyom félbe a mondatom és tovább bámulom a nőt. Valóban nagyon sokat változott. A haja is kicsit rövidebb lett, éppen csak a válláig ér és a testalkata is nőiesen karcsú lett. Mosolygós, pozitív kisugárzása innen messzebbről is érezhető. Az osztályfőnökünk rögtön kitulajdonítja és jóízűen cseverészni kezdenek. Mintha ők tartanák a kapcsolatot, olyan könnyedén beszélgetnek. Egy darabig figyelem őt, majd követem Ritát a kocsi felé. Az étteremben egy hosszú asztalhoz vezetnek minket a pincérek és rögtön fel is veszik az italrendelésünket. Mivel szezon van, így mi nem ihatunk, ezért csak rostos üdítőt kérek. Alig félóra múlva már mindannyian az asztalnál ülünk és várjuk a vacsorát. Többen kisebb csoportba verődnek és elmélyülten beszélgetnek. Mi is Lindával egy helyre ülünk és tovább folytatjuk a nosztalgiázást, de a tekintetem többször Molli felé téved. Ő amolyan szürke kisegér volt a gimis években, nem volt a piszkálás fő tárgya, de nem is tartozott a jobbak közé. Valahol elveszett a tömegben, szinte sosem jött el a találkákra és ritkán maradt az iskolai idő utáni plusz foglalkozásokon. Amennyiben jól emlékszem ő atletizált, talán hosszú távon futott, amiben elég jó volt. Egy-két tanár mindig sulykolt őt, ha jobban igyekezne többre vihetné, de ő csak a vállát vonogatta. Az osztályfőnök sokszor bevédte őt a többi tanártól és elengedte párszor az utolsó órákról. Emiatt sokan a tanár kiskedvencének csúfolták, de őt ez sem érdekelte igazán. Róla leperegtek ezek a sértések, így hamar abbahagyták a piszkálását. Az ő profilját nem is néztem meg, mert ahogy a középiskolában most is elsiklottam felette. Előveszem a telefonom és gyorsan rákeresek.