Évek múlva

17.

Mesi

Mollival szépen haladunk tovább az életünkben, amin mindketten sokat dolgozunk. Ő igyekszik nem hirtelen robbanni, ha én kifizetem helyette a csekkjeit vagy meghívom vacsorázni. Én pedig egyre beljebb engedem a sportolói életemben. Volt már pár meccsemen, bejött az edzéseim végére és én nem kaptam idegrohamot. Sőt, szinte vártam őt vagy rosszul esett, hogy nem tud ott lenni egy-egy összecsapáson. Tegnap este pedig megbeszéltük, hogy ebben a hónapban felmondja az albérletét és egy hónap múlva összeköltözünk. Én azt szerettem volna, hogy azonnal hozza a cuccait, de ő most hétvégente rendezvényeken dolgozik és nem tud a pakolással, csomagolással foglalkozni. Sok cucca van már nálam, de még nagyon sok mindene a mostani albérletében. Felőlem aztán mindent ott is hagyhat vagy kidobhat, mert nálam minden megvan és mindene meg is lesz. Ma meg egy jótékonysági gyűjtést szerveztek a kutató-mentő állomásnak és ott van. Több szervezettel összefogtak, hogy így egymást segítve jussanak előrébb és még több támogatót vonjanak be, ha már az állami keret ilyen szűkös. A csapat pár tagja is menni fog ételt osztani és játszani a kilátogató gyerekekkel, hogy ezzel is segítsük őket. Én is már jó pár aukciós tárgyat szedtem össze és a sportklub is egy nagyobb összeggel segítette őket. A vezetőség kicsit nehezen adta be a derekát, de belátták, hogy ebből még ők is pozitívan jönnek ki, mert egyre több szurkolót vonzottunk be. Azzal, hogy én és pár csapattársam megosztjuk a kutató-mentő csoport tevékenységét és nyíltan kiállunk mellettünk bevonzottunk jópár új drukkert és támogatót is. De mi ezt most nem a csapatért tettük, hanem Molliékért, hogy figyeljenek fel a munkájukra és segítsék őket, amennyire bírják.

- Mikor költözik akkor Molli? – kérdezi Rita az ágyamon fekve és figyeli, ahogy a szekrényemben válogatom a ruháimat, hogy helyet csináljak Molli cuccainak.

- Elméletileg jövő héten.

- Elméletileg? Nem biztos még?

- De, biztos, hogy költözik csak a mikor kérdéses. Hétközben kevesebb munka lesz most neki és tud otthon pakolni. Persze, ha csak be nem rángatják. Nagyon kevés a mentős és mindig emberhiány van.

- Értem. Furcsa lesz, hogy itt fog élni – tornássza ülésbe magát – De azért még lógunk együtt, ugye?

- Persze, sokat fogunk együtt lógni. De ugye most már Molli az első.

- Eddig is ő volt – forgatja meg a szemét.

- Igen, de attól még veled is fogok lógni – nyugtatom meg őt, majd becsukom a szekrényem ajtaját – Mára ennyi, majd később folytatom. Most meg induljunk.

- Essünk túl rajta. A többiek már elindultak? – tápászkodik fel az ágyról.

- Hannáék elindultak, Szonja még nem – magyarázom a telefonomba merülve. Molli írta, hogy már egész nagy tömeg gyűlt már össze és a kihelyezett adománygyűjtő kis dobozokban is szépen szaporodik a pénz. Gyorsan válaszolok, hogy örülök neki és nemsokára ott vagyunk a csapattal. Rita egész úton morog az orra alá, hogy neki minek kell ide eljönnie, hogy lenne jobb dolga is és inkább egy állatmenhelyet kéne segíteni, hiszen olyan sok a kóbor állat. A csapattársam alapjában véve jó ember, mert nagyon sok állatvédő egyesület támogat havi szinten anyagilag és fizikálisan is, valamint aktívan részt vesz az ifjúsági sport népszerűsítésében. Csak a megnyilvánulásai nem éppen ezt mutatják és ezért sokan félreértik. Közöttük Molli is, bár eddig eléggé nyúzta Rita, de mára ez visszább esett szerencsére. A helyszínre érve látom, hogy valóban elég sokan gyűltek, mert csak messzebb találok parkolóhelyet. Örülök neki, hogy ennyi embert sikerült megmozgatniuk. A bejárat előtt megvárjuk a többieket, majd együtt megyünk be a rendezvényre. Én célirányosan Molliék sátra felé igyekszem, mert tegnap óta nem találkoztam vele és már hiányzik.