Évek múlva

11.

Mesi

Ma van a nagy napja annak, hogy Molli bemutat otthon a családjának. Igaz, hogy már 6 hónapja vagyunk együtt, de eddig ő nem annyira erőltette ezt a dolgot. Mindig amikor rákérdeztem, akkor azt felelte egy legyintés kíséretében, hogy ráérünk még arra. Nem tudom, hogy bennem vagy magában volt bizonytalan. Igaz, hogy sokat is voltam távol az elmúlt hetekben, de tudtam volna időt szakítani erre, ha nagyon akarja. Molli sok mindent nem mond el a szüleinek, nem beszélgetnek túl sokat. Arról sem számolt be otthon, hogy pár hete rosszul sült el egy mentési akciója és majdnem ottmaradt a szakadékba. Azt is csak véletlenül tudják, hogy én vagyok neki. Nem titkolózik előttük, csak szimplán nem mondja el. Mikor erről faggatom, akkor csak az a válasza rá, hogy nem kérdezték, így minek mondja. Valamelyik este kicsit mélyebb dolgokról beszélgettünk és ott kibukott belőle, hogy kissé neheztel a szüleire, hogy elvették a kamaszkorát azzal, hogy a mamára kellett vigyázni. Tisztában van vele, hogy nem nagyon volt más megoldás és tudja is hogy neki is kötelessége volt ez, de attól még bánja, hogy emiatt sok mindenből kimaradt. Neki nem volt az a tipikus lázadó, csavargós kamaszkora, mint legtöbbünknek. Hamar fel kellett nőnie és kimaradt neki a csélcsap időszaka, mert felnőttként kellett helyt állnia otthon. Küzd a lelkiismeretével, mert szeretett a mamával lenni, de néha teher volt számára. Nem lehetett neki könnyű az az időszak, de ügyesen helyt állt. Ahogy most is mentősként és a kutatócsoport tagjaként is. Ezen morfondírozva sétálok fel hozzá, majd kopogás nélkül sétálok be a lakásba. Mollit a konyhában találom, ahogy éppen kávézik kissé nyúzott ábrázattal.

- Szia. Bírni fogod az ebédet? Nem sokat aludtál - simítok végig a hátán, ahogy mögé állok és a nyakába puszilok.

- Szia. Persze, nem volt annyira vészes az éjszaka - feleli és a kávés csészét a mosogatóba teszi, majd felém fordul- Meg legalább lesz indok, hogy hamar leléphessünk.

- Miért mondod ezt? És ha én olyan jól elvagyok a családoddal? - kérdezem vigyorogva.

- Akkor te maradsz én meg hazajövök - vágja rá, mire felhorkantok.

- Nem-nem, együtt megyünk, együtt jövünk.

- Akkor míg te traccspartizol anyáékkal én bemegyek a hálóba és alszom egyet.

- Megegyeztünk. Így legalább estére el tudsz jönni meccset nézni Liá-ékhoz.

- Ott lesz Barbi is? - kérdezi, amit nem értek.

- Miért?

- Mert ő sem annyira nagy kéziimádó és akkor vele tudok beszélgetni. Persze távol tőletek, hogy meg ne zavarjuk a meccset - feleli vigyorogva. Felkapja a táskáját a konyhapultról és az előszoba felé indulunk.

- Jaa, nem jön most. Dolgozik. De attól jöhetsz.

- Még meggondolom. De menjünk, még fel kell venni a sütit a szomszédnál - hadarja, majd magára kapja a cipőjét és bezárja mögöttünk az ajtót.

- Miért vele sütteted meg a sütit? - kérdezem halkan már egy emelettel lejjebb állva.

- Mert féléve a férje eltörte a lábát és vérhígítót kellett beadni neki. Ők nem merték, megkértek engem. Mondta Erzsike, hogy kifizeti, de természetesen nem fogadtam el. Ebben alkudtunk meg - suttogja. Molli már annyi mindenkinek segített ilyen apróságokban, hogy rég gazdag lenne, ha elfogadná a pénzt amit kínálnak neki. Miután összeszedjük a süteményt végre útnak indulunk a közeli kis városba. A település egy csendesebb részéhez navigál Molli, majd leparkolunk egy régi kockaház előtt, aminek szépen rendezett kertje van. Kiszállva a kocsiból meglátom, hogy valaki már leselkedik az ablakból. Molli is észreveszi, de csak mosolyogva forgatja meg a szemét. Biztatólag rám mosolyog, majd int, hogy kövessem a házba. Látszik az egész épületen, hogy apránként, de mindent újítanak fel. A nyílászárók már ki vannak cserélve, de az előszobába lépve még a régifajta járólap fogad. Viszont nagyon kellemes otthon illata van, amit én mindig is hiányoltam a lakásomból.