Évek múlva

32.

Mesi

Kínkeserves két órás rehabilitációm után, amin úgy leizzadtam, mintha valami tétmeccsen lettem volna gyorsan letusolok. Majd a taxist megkérem, hogy vigyen el a boltba, hogy be tudja vásárolni. Otthon már a lakásom ajtaja előtt vár az ebédem, amit előre rendeltem meg. Evés után körbe pillantok és elégedetten bólintok, hogy végre szép rend és tisztaság van. Sok mindent én csináltam, de amikre képtelen voltam azokhoz hívtam takarítóbrigádot. Ők meg félnap alatt rendbe vágták a lakást. Nincs kedvem tévézni, sem pedig olvasni. Mióta pszichológushoz járok azóta próbálom rendezni a lakásom és a gondolataim egyaránt. Nagyon sokat segített a szakemberrel való beszélgetés, sok mindenre rávilágított, amiben sok fájó pont is volt. Rossz úton haladtam és szinte mindenkit elmartam magam mellől. Nem volt igazam és ráadásul bunkó és lekezelő is voltam. De most már lényegesebben jobban vagyok, persze még sokat kell dolgozzak magamon. Szerencsémre a klubnak van kapcsolata egy igenjó szakemberrel, aki rögtön tudott fogadni. Két beszélgetésen már túl vagyok és ezek is nagyon hatásosak voltak. Idegesen pörgetem meg a telefonom a kezemben, végül veszek egy mély levegőt és írok egy üzenetet Ritának, hogy jöjjön le egy narancslére. Alig pár perc múlva válaszol, hogy keksz is legyen. Bizakodtam ebben a válaszban, ezért a boltban megvettem a kedvencét. Alig kell 15 percet várnom és betoppan Rita. Gyanakvóan néz engem, majd minden szó nélkül körbejárja a lakásom minden egyes négyzetméterét. Miután végzett, leül velem szembe a konyhaasztalhoz és némán tovább méreget.

- Sajnálom, ne haragudj, hogy bunkó és lekezelő voltam veled az elmúlt hónapokban. Jobban tönkretett ez a baleset, mint gondoltam - mondom ki egy szuszra - Rajtad csattan a dühöm, sajnálom. Nem voltam önmagam.

- Oké, reméltem is hogy nem te vagy az.

- Az nem én voltam. Tényleg sajnálom. Bocsánat. Majd Kittitől is bocsánatot kérek, ígérem.

- Jól van. És minek köszönhetjük ezt a nagy változást? - kérdezi és nagyot kortyol az italából.

- Három hete itt volt Hanna meg Bogi és kiosztottak. Kaptam egy új gyógytornász, aki egy házsártos vén szipirtyó, aki köntörfalazás nélkül a képembe mondja, hogy balfék vagyok. Azt hiszem ezek, meg az idő rádöbbentett arra, hogy nagyon rossz felé haladok és nincs igazam. Valamint ezek hatására elkezdtem pszichológushoz járni.

- Tudtam, hogy kemény fejű vagy, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Majdnem 3 hónapodba került. És hogy haladsz a rehabbal? Tudsz már futni?

- Dehogy. De már csak hosszabb sétákra kell egy darab mankó. Pár hét és menni fog a gyorsgyaloglás is.

- Végre, ideje volt már - mondja és rám emel a poharát, mintha gratulálna nekem.

- Akkor minden rendben veled meg Kittivel?

- Igen, tök jó minden. Októberben megyünk nyaralni valami tengerparti helyre, csak még nem találta ki hová. Aztán jövőre meg összeköltözünk, így egyeztünk. Szép lassan haladunk. Bemutattam a családnak is már, apa kicsit távolságtartó volt vele, de a látogatás végére egészen megkedvelte.

- Örülök neki, tényleg.

- Jah, köszi - bólint rá, majd nagyot sóhajt, amiből sejtem, hogy valami foglalkoztatja.

- Mondd, mi a baj? Valamiben nem egyeztek? - faggatom finoman.

- Nem rólunk van szó. Rólad. Azt mondtad, hogy most már belátod, hogy nem volt igazad. Molli esetében is?

- Hannáék azt mondták, hogy örüljek, hogy élek és hogy csak ennyivel megúsztam. Igazuk volt.

- Ez nem válasz a kérdésemre.