Évek múlva

34.

Mesi

Napokon keresztül agyalok, hogy miként tudnám úgy alakítani, hogy Molli beszéljen és találkozzon velem sokat a ház vagy akármi más miatt. De nem jutottam sok mindenre. Talán az lenne a legjobb megoldás, ha azt mondanám neki, hogy újítsuk fel közösen és utána adjunk tovább rajta. Mert akkor jönnie kéne festéket választani, burkolóanyagot és még ki tudja miket. De tudom, hogy erre sem ideje sem pedig kedve nem lenne. Rám bízná az egészet és én meg kínlódhatnék vele. Beszéltem az ingatlanossal is, aki semmiképp sem javasolta, hogy eladjuk, mert sokat buknánk rajta jelen állapotában. Ő azt javasolta, hogy valamennyit költsünk rá és kb egy év múlva próbáljuk eladni. Most amúgy is lent vannak az árak. Kivásárolni nem tudom és nem is akarom Mollit, mert akkor ez az utolsó kapocs is megszűnik közöttünk. Ahogy telnek a napok úgy érzem egyre rosszabbul magam, amiért úgy bántam vele. Seggfej barom voltam és nem érdemelte meg azokat, amiket a fejéhez vágtam. Szidom is magam rendesen, hogy olyan voltam. Jóvá akarom tenni, ha már meg nem történté nem tudom tenni. Végül négy nap után felhívom Mollit és tájékoztatom a lehetőségeinkről. Elmondom neki, hogy nekem az a meglátásom, hogy költsünk valamennyit rá és foltozgassuk meg egy kicsit. Utána pedig hirdessük meg és látjuk mennyiért viszik el. Halkan dünnyög valamit, amit nem értek, aztán végül kér pár nap gondolkodási időt. Gyorsan kapok az alkalmon, hogy majd én kiszámolom nagyjából mennyit kéne költenünk rá és hogy pár nap múlva üljünk össze. Szerinte semmi szükség rá, hogy személyesen találkozzunk, elég ha átküldöm neki a számításaimat. Próbálom őt meggyőzni, hogy az úgy nem igazán jó, de ő hajthatatlan. Tisztába vagyok vele, hogy most sokkal nehezebb dolgom lesz Mollival, mint amikor össze akartam vele jönni.

Mivel Mollit sehogy sem tudom meggyőzni, hogy találkozzunk a ház miatt, így kénytelen vagyok telefonon átküldeni neki a számításaimat. Kér pár napot, hogy átrágja magát rajta, mert most nagyon leterhelt és nincs ideje foglalkozni vele. Nekem ez most csak jó, mert így nyerek valamennyi időt. Ahogy közeledik a műtét napja úgy kezdek egyre jobban félni. Nem a beavatkozástól félek, hanem attól, hogy visszaesek a depressziómba és megint bunkó leszek. Azért, hogy ezt elkerüljem többször megyek be a csapatomhoz az edzésekre. Azt hittem jobban fog fájni, hogy nem játszhatok, hogy nem lehetek ott a pályán. De nem így van. Persze van bennem egy kis féltékenység, de nem az a mérgező fajta. Jól esik őket nézni és a kispadról tanácsokat adni vagy éppen a vezető edzővel elemezni a helyzeteket. Azt hiszem sikerült elfogadnom már, hogy én többé nem fogok játszani. De attól még nem kell kizárnom a kézilabdát az életemből. Nem tudom, hogy tudnék-e edzőként dolgozni, de számtalan más munkakör van a sportéletben, ami érdekes lehet számomra. Ezzel, hogy bejárkálok ide a sportcsarnokba sikerül nap végére teljesen lefáradnom és végigaludni az éjszakát. A telefont naponta többször percekig meredten bámulom, hogy írjak Mollinak, de egyszer sem teszem meg. Még mindig nem jelentkezett, hogy mi legyen a házzal. Én meg nem merem erőltetni, mert aztán ha elege lesz, akkor hozzám vágja, hogy csináljak vele amit csak akarok. De mindennap, amikor nem ír az jár a fejemben, hogy éppen randizni van azzal a nővel.

A térdműtét jól sikerül, szerencsére az elsők között műt meg a doki és kedves volt mindenki. Rémes érzés volt újra kórházban lenni és órákig feküdni az ágyban. Ahogy telt az idő úgy lettem egyre letargikusabb, de hatalmas szerencsémre délután jött Rita és elterelte a figyelmemet. Ott ült az ágyam mellett és be nem állt a szája. Hálával tartozik neki érte, egyrészt, mert megbocsátott és ugyanott folytattuk a barátságunkat. Másrészt meg hogy ennyire tudja mikor mire van szükségem. Amikor a doki szabad utat enged a hazamentelre és a nővérek a kezembe nyomják a zárójelentést akkor Rita egy percig sem tétovázik. Rögtön pakolni kezdi a cuccaimat, majd a segítségével a parkolóba vánszorgok. Szenvedősen próbálok kényelembe helyezni magam az anyós ülésen.