Évek múlva

15.

Mesi

Molli már 4 napja kint van Törökországban és alig tudok róla valamit. Naponta egyszer-kétszer bejelentkezik, hogy megvan, jól van, de nagyon fáradt és kilátástalan kint a helyzet. Maximum három mondatos üzeneteket kapok tőle, ami nekem nagyon kevés. Hosszabb beszámolókat várok és több infót róla, hogy hogyan bírja. De napi szinten alig ha 5-6 órát alszik valami hideg sátorban egy vékony szivacson és a kimerülés szélén van. Folyamatosan figyelem a híreket minden hírportálon és nézem a tévében is és én is azt látom, hogy lehetetlennek tűnik a küldetésük. Pár képet már találtam róla, ahogy az összeomlott házak között mászkál vagy éppen rádión beszél valakivel. A frász kerülget, hogy ott hasal a több tonna bizonytalan stabilitású betonfalak alatt alkotta járatokba. Egyszerűen nem férnek oda mindenkihez és nem is mehetnek oda sok helyre. Hallják a betontörmelékek alól kiszivárgó sírást és segélykiáltást, de nem tudják megközelíteni. Rémes lehet ezt átélni, hogy ott vagy, de nem tudsz segíteni nekik. Molli csapata jópár élő embert emelt ki a romok alól és látott el, de ők sem szuperhősök, hogy mindenkit kiszedjenek törmelékek közül. A sok utórengés is megnehezíti a dolgukat, hiszen elmozdulnak a törmelékek és akár agyon is nyomhatják őket. Egyszer elég volt ezt átélnem, amikor Molli beleesett abba a hasadékba és majdnem több tonna föld maga alá temette. Most is hasonlóképpen érzek. Nem akarom, hogy bármi baja essen. Edzés előtt és után is csak ténfergek a lakásomban a telefonomat szorítva. Várom, hogy Molli írjon vagy hívjon a hazaérkezésével kapcsolatban, pedig nagyon jól tudom, hogy 5-6 napot mondott. Tehetetlennek és haszontalannak érzem magam, hogy én sehogy sem tudok segíteni. Sem a bajba jutottakon, sem pedig Mollin. A ténfergésemnek a csengő hangja vet végett, így az ajtóhoz sétálok.

- Szia - köszön rám Hanna és Bogi.

- Sziasztok. Gyertek be - tárom szélesre az ajtómat. Ma ők ígérkeztek hozzám, hogy egy kicsit eltereljék a gondolataimat. A csapattársaim felosztották maguk között, hogy melyik nap ki tartja bennem a lelket. Az elején kicsit dedósnak találtam ezt a módszert, de mára már örülök neki.

- Hoztunk vacsorát is - tartja fel az ételes tasakokat Hanna, majd a konyhába vonul, míg mi Bogival a nappaliba indulunk.

- Mi a helyzet? Jelentkezett már Molli? Tudsz róla valamit? - soroz meg a kérdéseivel Bogi és levágódik a kanapéra mellém.

- Ma még nem írt semmit sem. Azt várom - nézek újra a telefonomra, de nincs rajta értesítés a páromtól - Tegnap is csak pár mondatot írt. Beszélni nem is tudunk.

- Biztosan minden rendben van vele - simogatja meg együtt érzően a hátamat Bogi.

- Nagyon remélem. Izgulok érte, féltem őt. Jó lenne, ha tudnék vele legalább pár szót váltani, az megnyugtatna egy kicsit. De ma egy árva szót sem küldött.

- Mikor kell hazajönnie?

- Vagy holnap este, vagy holnapután délelőtt. Attól függ, hogy sikerül a reptérre kijutniuk. De attól még jelentkezhetne.

- Próbálnak minél több embert kimenteni, nagyon nehéz munkát végeznek kint és valószínű a nap végére semmi energiája nem marad. Meg nincs is kint áram, lehet lemerült és nem tudja tölteni a telefonját, amikor akarja.

- Igen, az lehet. Csak ahh...- morgolódok magamban - Megőrjít a tudatlanság.

- És min kaptatok össze mielőtt kiment? - lép be a nappaliba Hanna három tányért egyensúlyozva, mire Bogi kérdőn néz rám.

- Molli pont azon pörgött magában, hogy keveset keres ugye és nem tudja ezt az életvitelt finanszírozni, amit mi élünk. Én meg pont beállítottam egy nagy táska promós cuccokkal, amit úgymond kialkudtam a szponzoroknál neki, utána meg szóltam neki a wellness hétvégéről. És mivel ő pont elkeseredett állapotában volt én meg benyögtem neki azt, hogy majd akkor én fizetem neki és mást is ha gondolja, akkor kibukott. Hogy mi lesz vele, ha én elhagyom, meg hogy én mégis hogyan gondoltam azt, hogy adok neki pénzt, hogy havonta utalok neki vagy kuncsorognia kell. Molli eléggé... erős jellem és önálló.