Évek múlva

2.

Reggel miután letudom a futóedzésemet és az utána lévő nyújtásokat a klub éttermébe indulok ebédelni valamit. Magamhoz veszem a telefonom és újra rákeresek Mollira, majd rányomok az üzenetküldés gombra. Egy darabig kattogok rajta, hogy mit is írjak neki végül aztán megjön az ihlet. A több soros üzenetemre, amiben leírom, hogy én tényleg komolyan gondoltam a randit és hogy szerintem adni kéne egy esélyt a dolognak kapok egy félmondatot, hogy köszönöm, nem. Megsértődve és mérgesen dobom félre a telefonom, de aztán újra magamhoz veszem. Megkérdezem tőle miért nem, hogy van-e valakije vagy randizik-e valakivel, akivel kezd komolyabbra fordulni. Egyik sem, ennyi a válasza. Nők!

Ezután mindennap írok Mollinak egy üzenetet, amiben randira hívom vagy bepróbálkozom nála valamivel. De mindig csak visszautasítást kapok tőle és konkrét magyarázatot nem. De mivel én sosem adok fel semmit és végtelenségig képes vagyok küzdeni, azért amit akarok, ezért újra és újra írok neki és bombázom őt fotókkal és vicces képekkel. Előbb-utóbb be fogja adni a derekát. Tudom, hogy jól érezte magát velem az osztálytalálkozó estéjén és hogy nem megjátszotta az érdeklődőt. Az a pillantása nem volt hazugság.

Szombaton egy elég komoly meccsem van, amire már hónapok óta készülünk a csapattal. Úgy érzem most nagyon jó formában vagyok és jó esélyünk van a nyerésre. Ahogy néztem a kezdő csapat kiírását láttam, hogy kemény „ellenfeleink" lesznek, de igyekszem figyelmen kívül hagyni őket. Csak is a magamra és a csapatomra koncentrálok, mert győzni akarok. Szerencsére a szurkolók még nem érkeztek meg, így nyugodtan tudok még sétálni a csarnokban, ez sokszor megnyugtat. Szeretem ilyenkor a csendet magam körül, így tudok mentálisan felkészülni a rám váró kihívásra. Ahogy haladok a versenyközpont felé kiszúrom Mollit egy mentőautónak támaszkodva. Micsoda szerencsés véletlen, mosolyodom el magamban. Végre egy jó lehetőség. Rápillantok az órámra és megállapítom, hogy még 10 percem van a meccs előtti megbeszélés kezdetéig. Gyorsan irányt változtatok és felé indulok. Döbbenettel az arcán egyenesedik ki az autó oldaláról, amikor elé állok.

- Szia – köszönök rá és kiélvezem a zavara minden egyes másodpercét.

- Szia.

- Te lettél ide beosztva? Egy kis változatosság? – érdeklődőm. Többször végigmérem őt, amit észre vesz és röviden elmosolyodik. Aztán észbe kap és rögtön el is komorodik.

- Igen, de voltam már ilyen versenyeken. Nem újdonság – mondja miközben fürkészve figyel engem. Láthatóan kényelmetlen neki a helyzet, hogy rengetegszer lekoptatott és mégis itt vagyok. Ismét végigmérem őt, mert ebben az egyenruhában nagyon vonzó, mire ő most már zavartan rágja az alsó ajkát. A haját most egy kis copfba kötötte és smink sincs rajta, de így is nagyon szép. Sőt, így természetesen csak még vonzóbb számomra.

- Akkor akár találkozhattunk is.

- Találkoztunk már, nem is egyszer, de nem ismertél fel vagy átnéztél rajtam. Nem tudtam eldönteni – feleli mosolyogva, mire beszívom a levegő. Ez most eléggé kellemetlen nekem.

- Versenyhelyzetben kicsit elkalandoznak a gondolataim. Nem mindig figyelek az ilyenekre – próbálom kivágni magam.

- Jól van.

- Itt lesztek végig?

- Míg az utolsó idióta szurkoló le nem lép – húzza el szemforgatva a száját. Gondolom nagyon nem fűlik a foga ehhez az egészhez, hiszen legtöbb esetben semmi dolguk nincs, csak kötelezően jelen kell lennie egy mentőnek.

- Nézd el neki, 4 órát aludt csak. Általában kedvesebb – kotyog közbe Molli egyik kollégája, aki most szállít ki a mentőautóból. Mosolyogva nézek hol Mollira, hol pedig a jókedvű mentősre, aki rám kacsintva tovább áll – De majd mindjárt befekszik ide és kialudja magát. Csak ez lebeg a szeme előtt.