Évek múlva

14.

Erős gyomorgörccsel szorítom meg a kormányt és meredten bámulom a sportcsarnokot, ahová be kéne mennem. Mesi már 2 napja nem reagál az üzeneteimre és hívásaimra. Tudom, hogy ismét túlzásba estem és hülyeségeket beszéltem, de szeretném tisztázni vele. Nagyon fontos, hogy most beszéljek vele, így ez az egy esélyem maradt. Tisztában vagyok vele, hogy gyűlöli, ha valaki megzavarja edzés közben és eddig ezt én sosem tettem meg. Voltam ugyan már bent a csarnokba, mert megmutatta már nekem és a nevemet is leadta a recepción, hogy bármikor bejöhetek. De persze ezek után a lelkemre kötötte, hogy csak akkor tegyem ezt meg, ha nagy baj van vagy ha ő kér meg, hogy menjek be. Most ugyan nem olyan baj van, mint amire ő gondolt, de mindenképp beszélnek kell vele. Pár percet még vacillálok magamba, majd rászánom magam és megindulok a bejárat felé. A fogadópult mögött bediktálom a nevem és miután jóváhagyják a belépésem megindulok a küzdőtér felé. Újabb hosszas hezitálás után kezdek közelebb sétálni, de szerencsémre pont mellém vágódik a másodedző, Máté. Röviden felvázolom, hogy miért vagyok itt, mire megértően bólogatni kezd és biztosít róla, hogy azonnal intézkedik. Lecövekelve figyelem, ahogy odasiet José-hoz, az edzőhöz, aki szinte ordibálva magyaráz valamit a lányoknak, akik láthatóan teljes erőbedobással játszanak. Sosem láttam még Mesit élőben játszani, de lenyűgőző, hogy mennyire koncentrál. Ő nem lát engem, mert csak a játékra figyel. Megérzek magamon egy tekintet, mire az edzőre kapom a tekintetem. Engem figyelve fúj egy hosszabbat a sípjába, mire megáll az egész edzés. Kínosan érzem magam, de erre most tényleg szükség volt. José megszólítja Mesi, majd felém mutat, aki döbbenten néz rám. Összeszorított szájjal figyelem, ahogy a párom kemény lépésekkel igyekszik felém és látom, hogy mennyire bosszús, hogy itt lát.

- Mit keresel itt?! - támad nekem egyből, majd a karomnál fogva távolabb húz a küzdőtértől.

- Hívtalak és írtam is, de nem reagáltál. Fontos lenne beszélnünk, mert...

- Okkal nem kerestelek még. Nekem idő kell, hogy lerendezzem ezt magamban. Meg neked is hogy felfogd mit mondtál - hadarja indulatosan miközben a szemei szinte szikrákat szórnak - Tudod nagyon jól, hogy utálom, ha itt látogatnak meg. Főleg ilyen miatt. Nem hozom ide a magánéletemet. Nem érek rá most ezzel foglalkozni.

- Tudom, de én ...

- De te mi?! Mit akarsz ezzel bizonyítani Molli? Hogy már ezt sem tartod tiszteletben? -csattan fel idegesen és kérdőn tárja szét a karját.

- De tiszteletben tartom - vágom rá.

- Látom mennyire! Menj haza, majd később kereslek. Nekem ez most fontos, kezdődik a versenyszezon. Hiba volt idejönnöd.

- Mesi várj! - szólok utána és gyorsan elkapom a kezét, majd magam felé fordítom őt - Négy óra múlva indul a gépem ki Törökországba. Öt-hat napot oda leszek. Ott volt most a nagy földrengés és megyünk keresni. Ezért vagyok most itt. El akartam köszönni.

- Oké - mondja döbbenten és visszanéz a pályára, majd újra rám szúrós tekintettel - Akkor menj. Ha hazaérsz beszélünk. Szia.

- Szia - köszönök el tőle, de már meg sem hallotta, mert futva ment vissza a csapatához. Pár másodpercig magamba roskadva állok ott. Meglátom Rita önelégült vigyorát és szinte hallom a gondolatait, hogy mennyire örül neki, hogy mi így állunk most Mesivel. Félpercig még tartom vele a szemkontaktust, majd összekapom magam és sarkon fordulok. Ahogy a kijárathoz igyekszem folyamatosan törlöm le a könnyeimet. Gondoltam, hogy Mesi neheztel rám, de hogy ennyire azt nem hittem volna. Tudom, hogy ő haragtartó és nehezen bocsát meg, de ez most egy különleges helyzet. Legalább normálisan elbúcsúzhatott volna tőlem vagy pár kedves szót intézhetett volna hozzám. Vagy legalábbis sok sikert kívánhatott volna. Röviden intek csak a recepciósnak mielőtt kiviharoznék az épületből. A zsebembe kotorászva próbálom elővarázsolni a kulcsomat, de a sírástól már kontrolálatalan a mozdulatom. Megtorpanok, ahogy valaki szó szerint elém toppan, felnézve látom, hogy Mesi az. Fürkészve néz, majd szorosan magához ölel és nem enged el. Megkönnyebbülten fúrom az arcom a mellkasába és ölelem át a derekát.

- Nagyon vigyázz magadra és jelentkezz, ahogy tudsz. Sajnálom, hogy nem vihetlek ki, de majd érted megyek a reptérre. Nagyon szeretlek és ezt a vitát majd rendezzük, ha hazaérsz, csak kérlek higgy bennünk. Nekem az nagyon rosszul esett. Én csak is veled akarok lenni és veled tervezek. Kérlek engedd, hogy segítsek neked és itt nem csak az anyagiakban értem. Gondold végig, jó?

- Jó - szipogom - Sajnálom, hogy neked estem, nem akartalak megbántani. Tudom, hogy jót akarsz. És sajnálom, hogy megzavartam az edzést, de nem volt most már választásom.

- Nem gond, ez tényleg egyedi eset. Megértem - tol egy kicsit magától és letörli a könnyeimet - Vigyázz magadra, te vagy az első, nem pedig akiket meg kell menteni. Oké?

- Oké - biztosítom őt - Oda fogok figyelni.

- Rendben, sértetlenül akarlak visszakapni.

- Úgy lesz, ígérem. Te meg akkor intézd azt a hétvégét, amiről meséltél. Feltéve, ha még szeretnéd, hogy menjek.

- Nagyon szeretném - mosolyodik el lágyan.

- Oké. Mennem kell, még fel kell vennem az egyik kollégámat. Csak mindenképp el akartam köszönni, tegnap sokáig dolgoztam.

- Rendben, majd még hívj fel a reptérről, nálam lesz a telefonom. És tényleg nagyon vigyázz magadra, féltelek - ölel újra magához.

- Vigyázok. Nagyon szeretlek és köszönöm - suttogom a fülébe és szorítok rajta egy kicsit.

- Én is szeretlek - mondja, majd picit hátrébb hajol tőlem és megcsókol. Csak két napig nem voltunk együtt, de nekem mégis hónapoknak tűntek. Az az idő pont elég volt arra, hogy rájöjjek én sem akarom őt elveszíteni és hogy tényleg kérhetnék tőle segítséget. Nem kell egyedül boldogulnom, hisz itt van ő és rá számíthatok, mindenben. Még pár percig ölelem Mesit, majd nehezen elválok tőle és a kollégámért indulok. Ő már lent búcsúzkodik a családjától, majd ahogy meglát még egyszer megöleli őket és a kocsimba pattan. Útközben bevallja, hogy ő azért fél kicsit a kinti helyzettől, mert a tévé nem sok jót mutatott. Az igazat megvallva nekem még időm sem volt belegondolni ebbe. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Mesivel haragban vagyok és rendeznem kell. De most, hogy elkezdünk beszélni és lehetséges kinti helyzetről már én is kicsit félek. Van bennem egy kis kíváncsiság és hatalmas adag tettvágy, hogy minél hamarabb segíteni tudjak a kintieken. Hiszen ők elvesztettek mindent és ránk várnak, hogy megmentsük a bent rekedteket. Minden segítő számít és minden adományt várnak. A kutatócsoport bázisára érve rögtön átpakolunk a közös kisbuszba és szinte azonnal indulunk a reptérre. Alig adjuk fel a csomagjainkat már megyünk is a gép felé. Mesivel még pont tudok pár percet beszélni mielőtt felszállnánk. Újra a lelkemre köti, hogy vigyázzak magamra és legyek körültekintő. Megígéri, hogy kijön értem a reptérre függetlenül attól, hogy mikor érkezem. A klub elengedte őt arra napra, amennyiben addig míg kint vagyok jól teljesít és nem lesz szétszórt. Az egész csapat drukkol nekünk és sok sikert kívánnak, hogy minél több embert tudjunk megmenteni. Miután elbúcsúzom Mesitől bekötöm az övemet és lehunyom a szemem. Most kell még valamennyit aludjak, mert tudom nagyon jól, hogy kint erre nem lesz sok lehetőségem. Nem pihenni megyünk ki, hanem minél több embert élve felhozni a romok alól. Ha lenne kutyám, akkor én is többet tudnék segíteni. Mindig is éreztem a segítőtársam hiányát, de most sokkal jobban lenne rá szükségem és másoknak is.