Évek múlva

7.

Molli

Mesivel nagyon jól alakulnak a dolgaink, annyi időt töltünk együtt amennyit csak bírunk. Ő is ugyanúgy igyekszik rendezni a napjait, mint én, hogy találkozzunk. Sokat vannak távol hol edzőtáborba, hol pedig más városokban meccsen. Igaz vannak közöttünk súrlódások és apróbb nézeteltérések, de eddig ezeket mind sikerült rendezni. Ezek mind apróságok, nem szakítóok egyik sem és szerintem ilyeneken szinte mindenki átmegy. Pár hete megismertem a csapattársai egy részét és mind nagyon jó fejek voltak és befogadóak. Persze volt egy-két nagyképű nő, akik kicsit túlzásba vitték, de ettől független jó szándékúak. Mesi nagyon sokat edz és készül a meccsekre és edzésekre, ami miatt felnézek rá. A kapcsolatunk eljutott arra a szintre, hogy megengedi nézzem a meccseit a tévében. Amennyiben őszinte akarok lenni, akkor én már élőben is szívesen megnézném őt. De tiszteletben tartom a kérését, hogy nem akar ott látni. Nem tudom, hogy ez változni fog-e valaha. Megértem őt maximálisan, nem lehetett könnyű más árnyékában felnőni, majd onnan kilépni és saját elismert szerezni a név mögé. Hiszen az édesapja is igen tehetséges kézis volt és talán még tehetségesebb edző, majd sportklub vezető. Mesi nevét sokszor összekötötték az apjával, hogy te vagy híres Pongrácz lánya. Mára már őt emlegetik klasszisnak. De ez nagyon törékeny dolog és vigyázni kell rá, küzdeni, hogy ne legyen belőle nagy bukás.

Egy valami zavar, az pedig Rita. Hogy ott lakik egy emelettel feljebb nagyon zavaró. Állandóan keresztülszervezi a programjainkat és otthagyja magát Mesinél. Én nem dobhatom ki, mert nem az én lakásom. Rita minden egyes alkalommal többször is odacsíp ilyen-olyan megjegyzéseket nekem, amikre a nyelvemen a válasz, de Mesi miatt lenyelem. Kérte, hogy legyek kedves a barátjával, mert szerinte neki csak ilyen a humora és stílusa. Így hagyom, hogy Rita néha rajtam ércelődjön vagy felülírja a terveimet. Többször célozgat a gimis évekre, hogy milyen nyomi voltam és hogy most meg egy „sztárral" vagyok együtt. Hogy milyen éles váltás ez nekem. Meg jó szar munkám van, hogy kettő kell belőle. Hobbimat, a futást is a bolondok sportjának nevezi, mert cél nélkül szaladgálok. Komolyan néha úgy érzem magam, mint a középiskolában. Rita megragadt azon a szinten és élvezi is. Én meg lezártam az életemnek azt a fejezetét és nem is akarom újra élni. Nem maradt bennem semmi szálka vagy ilyesmi, egyszerűen csak már nem ott tartok. Remélem előbb-utóbb Rita összeszed valakit és akkor rá fordítja a figyelmét, nem pedig az én burkolt célozgatásaimra.

Mesivel az oldalamon sétálgatunk a bódék között és nézgelődünk a vásárban. Kitalálta, hogy jöjjünk ki erre a valamilyen egészségfesztiválra, mert kajások is lesznek, ő meg új ötletet akar meríteni. Néha már unja, amiket otthon gyárt magának, kell neki az inspiráció, ahogy ő fogalmaz. Ő nagy hangsúlyt fektet az étkezéseibe és sokszor engem is próbál a „jó útra" téríteni. Többször csomagol nekem ebédet és készít szendvicseket is. Ha laza műszakom van, akkor be is hozza nekem az ételt, hogy frissen fogyasszam el. Én sokszor csak beugrom a kórház büféjébe valami szendvicsért vagy egy sima rántott húsért. Mesi érdeklődve áll meg néhány standnál és ami szemet szúr neki, arról hosszasan érdeklődik az eladótól. Én már kicsit azért unom magam, de kitartóan, szó nélkül álldogálok mellette és próbálok figyelni, de sokszor elkalandoznak a gondolataim. Mesi már jó pár alapanyagot beszerzett magának, amikor megesik rajtam a szíve és végre egy kávés bódé felé terelget. Szemét forgatva mosolyogva kéri ki nekem az italomat, míg magának zöld teát kér. Közben újra végighallgatom a monológját, hogy túl sok ilyen löttyöt iszom a szabadnapjaimon. Válaszként hozzávágom, hogy akkor hagyjon aludni ne pedig az ölemet simogassa a takaró alatt esténként vagy éppen reggelente. Nevetve rázza meg a fejét és a kezembe nyomja a poharamat. A kávémat kortyolgatva sétálunk tovább, mikor valaki oldalról rám köszön. Megtorpanok és mondhatni rosszul érint a találkozás.