Élet a halál után (Levixoc) 16+

23.

– Ma mivel akar kínozni hadnagy? – tettem fel neki a kérdést, és nem voltam biztos benne, hogy hallani is akarom rá a választ.

– A közelharcot gyakoroljuk – válaszolta egyszerűen, mire meglepetten néztem rá. Itt a sötétben? Az esti edzéseken eddig még egyszer sem gyakoroltuk a közelharcot. És semmi energiám nem maradt rá. Az izmaim fájnak, az a sok ütés, amit kaptam szintén nem kellemes. Nem akarok ismét ütésekkel gazdagodni.

– De hát sötét van, és ma már ezt gyakoroltuk – adtam hangot a gondolataimnak, bár szerintem neki ez inkább csak nyafogásnak hangzott.

– Úgy nézek ki, mint akit érdekel a hisztéria? – kérdezett vissza, mire a düh a sejtjeimig hatolt.

– Eddig még soha életemben nem edzettem. Az is csoda, hogy egyáltalán talpon vagyok a napi edzések után. Ez. Nem. Hisztéria – emeltem ki az utolsó három szót.

– Az ellenségnek is így fogsz magyarázni? Mert, ha igen, akkor elég hamar halott leszel – vágott vissza, mire ökölbe szorult a kezem.

– Jó rendben. Gyakoroljuk a közelharcot. De cserébe igazságot várok. Magáról – vetettem oda neki. Biztos voltam benne, hogy nemet fog mondani, de nagy meglepetésemre beleegyezett. Eléggé magabiztosnak tűnt abban, hogy nem tudom megütni. Rendben, nekem így is jó. Legalább van, ami még jobban motivál arra, hogy megüthessem.

Nem vártam meg, amíg felvette az alapállást. Teljes erőmből rontottam neki, és mindent beleadtam, hogy bevihessek egy ütést. Ezúttal nem én voltam az, aki hárított, hanem ő. Tudtam, hogy ez a felállás nem fog sokáig így maradni, egyelőre engedte, hogy támadjak. Nem figyeltem semmi másra, csak az ütésekre és a lépésekre. Az öklöm egyre gyorsabban szelte a levegőt. Aztán élesebben. Pontosabban. Erősebben. Hagytam, hogy teljesen felszabaduljak a harcban és nem gondoltam túl a dolgokat. Az alap ütéseket és sorozatokat vetettem be, de a technikám egyre jobbá vált.

Az előnyöm nem sokáig tartott, hiszen Levi is gyorsított a tempón. Tudta, hogy merre fog érkezni az ütés, ezért az sokszor csak a tenyerébe érkezett. A támadásom lassan védekezéssé vált és egyre inkább kezdtem fáradni. Az, hogy az elején ennyire belevetettem magamat a harcba túl sok energiát vett ki belőlem, Levi pedig kivárta a pillanatot, amíg el nem kezdek fáradni. Többet kellett volna gondolkodnom, ezt most megszívtam. Az ütései egyre erősebbé váltak, és egyre kevésbé tudtam kivédeni azokat. Tudtam, hogy ha ez így folytatódik, akkor hamar vége lesz ennek a körnek, méghozzá találat nélkül.

Az egyik találata elől sikeresen elhajoltam, és nem tétováztam visszaadni, azonnal lendítettem a kezemet, hogy eltalálhassam a szabadon hagyott gyomrát. Mielőtt eltalálhattam volna kirúgta a lábaimat alólam és ismét hangos puffanással estem a földre. Legszívesebben üvöltöttem volna a dühtől, de próbáltam megőrizni a hidegvéremet és a józan gondolkodásomat. Pontosan tudtam, hogy mi fog következni, mint mindegy egyes alkalommal. Ez volt az utolsó lehetőségem és most nálam volt az előny. Az oldalamról gyorsam a hátamra fordultam, és mielőtt Levi leszorította volna kezeimet, már lendítettem is az ívelt horgot. Mivel a kezeim után nyúlt teljesen védtelen volt. Ideje sem volt eltéríteni a támadást, hiszen hatalmas lendülettel akart ismét a földhöz szegezni. Én magam is meglepve éreztem a fájdalmat a kezemben amikor az, az arcával találkozott hangos csattanással.

Nem elég, hogy eltaláltam, a következő pillanatban mellettem ért földet az ütés okozta lendülettől. Alig hittem a szemeimnek és a pillanatnyi sokk után fölé kerekedtem, majd kirántottam a zsebemből a fakést és a torkához szorítottam, de az örömöm nem tartott sokáig. Mivel nem fogtam le a kezeit egy pillanat alatt fordított a helyzetünkön és ismét ő jött ki győztesen. Igen... Túl szép lett volna, ha még nyertem is volna, de a vereség egy cseppet sem mosta el bennem a győzelem érzetét. Bár nem én nyertem, mégis győztesnek éreztem magamat, hiszen elértem a célomat. Bevittem egy ütést! Méghozzá nem is akármilyet!