Élet a halál után (Levixoc) 16+

28.

A nap magasan járt az égen, amikor felkeltem. A folytogató hőség nyomta a mellkasomat. Utáltam, ahogyan az egyenruha kellemetlenül tapadt a testemre. A kezemet a szemeim elé raktam, másképp a tűző nap miatt nem tudtam volna kinyitni. A már kioltott tűz felé pillantottam. Levi egy farönkön ült, miközben valamit tisztított. A vakító fény miatt nem láttam, hogy mit tart a kezében, a szemem csak nehezen szokott hozzá a világossághoz.

– Miért nem keltettél fel? – kérdeztem tőle, miközben felültem a kiterített hálózsákon. Annyira meleg volt az éjszaka, hogy még véletlenül sem használtam takaróként. A hátam sajgott a kemény föld miatt.

– Pihenned kellett. Tegnap kifárasztottad magad és amúgy sem aludtál sokat. Nagyjából hat órát. Későn értünk ide– a válasza rövid volt. Tömör, de épp elég. És egyet kellett értenem vele, sőt még most is rettenetesen fáradtnak éreztem magamat.

– Egyél – rakta elém a konzervet. Az étel még meleg volt. Úgy tűnt, hogy nemrég melegíthette meg. Ezek szerint hamarosan úgyis fel akart kelteni.

– Köszönöm – válaszoltam neki. Jól esett tőle ez a gesztus.

– Mikor indulunk? – kérdeztem tőle néhány falat után.

– Amilyen hamar csak lehetséges – válaszolta, miközben a köveket, amelyeket a tűz köré pakoltam elkezdte szétdobálni. Meglepetten néztem rá. Nem értettem, hogy mit csinál.

– Nem hagyhatunk nyomokat magunk után – mondta, miután észrevette az arckifejezésemet. Egyetértően bólintottam. Nekem ez eddig eszembe se jutott korábban. Természetesen innen is látszott, hogy sokkal több tapasztalattal rendelkezik, mint én.

Sietni akartam, de rettentően kimerült voltam. Tudtam, hogy nem engedhetjük meg magunknak a pihenést, de a testem fáradt volt. Kiabált az izomláztól, a fájdalomtól, a kimerültségtől. És Levi sem sürgetett. Persze én sem vesztegettem az időnket, és mire felkeltem Levi már szinte mindent elpakolt, de tudtam, hogy gyorsabbak is lehetnénk. Azzal nyugtattam magamat, hogy ha nem adunk magunkat időt a pihenésre az a későbbiekben, akár végzetes is lehet. Kipihentnek, nyugodtnak és koncentráltnak kell lennünk. Legfőképpen nekem, hiszen Levi a tökéletes példát, a tökéletes katonát testesíti meg. Nem veszíthetem el a fejem, nem tehetem azt, amit Arminnal is tettem, különben esélyünk sem lesz megmenteni a kislányt. Armin... Rengeteg minden kavargott bennem vele kapcsolatban. Düh, csalódottság, keserűség, zavarodottság és... és bűntudat. A bűntudat fenevadként kavargott a bőröm alatt. Mindenek ellenére bűntudatot éreztem azért, amiért leterítettem és megütöttem. Megütöttem Armint. És akkor nem is akartam abba hagyni.

– Levi? – szólaltam meg halkan, mikor már nem bírtam elviselni a saját gondolataimat. Tudni akartam, hogy mit gondol, hogy emiatt másképp néz- e rám. Mert igen mindig is kimondtam, amit gondoltam. Nyers voltam, ha arról volt szó és határozott. De, amit tettem... nem más volt, mint színtiszta agresszió.

– Igen? – pillantott felém. A tekintetét mélyen az arcomba fúrta. Zavarba hozott vele. Mintha tudná, mintha érezné, hogy miről akarok beszélni.

– Amit Arminnal tettem... szóval ami történt, én... – mintha a nyelvem és az ajkaim lebénultak volna. Nem tudtam megfogalmazni, amt mondani akartam. Igazából azt sem tudtam, hogy mit is akarok kérdezni, mondani, hallani tőle.

– Amit történt, megtörtént. Ne emészd magad, nem tudsz változtatni rajta – mondta, ezzel megszabadítva a felperzselő kíntól, ami egyre csak gyülemlett bennem.

– Te nem tekintesz máshogy rám? Nem tartasz... szóval nem tartasz őrültnek? – kérdeztem, de szinte abban, a pillanatban meg is bántam. Nem akartam hallani a válaszát. El akartam menekülni előle, hogy ne adhasson választ a kérdésemre.