Élet a halál után (Levixoc) 16+

5.

A portán Emiko hatalmas mosollyal üdvözölt. Mosolygova léptem be az ismerős helyre. A falak halványzöld színe, a ráfestett virágokkal melegséggel töltött el. Örültem, hogy újra láthatom a számomra egyik legkedvesebb helyet a világon. 

– Ayane! Azt hittem már, hogy útközben elraboltak – kuncogott, majd a tekintetét a két gyerekre vezette.

– Hát ez a két csöppség? Sziasztok Emiko vagyok ­– köszöntötte a gyerekeket, akik szégyenlősen köszöntek vissza.

– Ők Carlo és Bertha. Mától az otthon új lakói – mutattam be őket, mire Emiko tekintete felcsillant.

– Oh, akkor menjetek csak az irodába – mosolyodott el. – Ne féljetek, itt gondotokat viseljük majd – bíztatóan rámosolygott a gyerekekre, akik halvány mosollyal válaszoltak.

– Gyertek, menjünk az irodába – mondtam nekik, majd elindultunk a hatalmas helyiségből balra nyíló folyosó irányába. Emikora visszapillantva láttam az arcán megbújó szomorúságot, majd mikor összeakadt a tekintetük, egy bólintással adtam a tudtára, hogy tudom milyen érzelmek kavarognak benne.

Sosem volt könnyű ez az egész helyzet. Örültünk, hogy a gyerekeknek egy új esélyt adhatunk, de mindig is fájdalmas volt rádöbbeni, hogy mennyi gyerek él magára hagyva, vagy hátrányos helyzetben.

Az irodában hasonló tekintetek, fogadtak, amikor a gyerekek nem látták. Miután az adataikat feljegyzetelték, ami nem volt egyszerű, hiszen Carlonak a születési dátumát, nem tudták megmondani csak annyit, hogy nyáron született és idén nyáron lesz valamikor négyéves. A vezetéknevüket szerencsére tudták, ami mint kiderült, Reid. Ezek után kiválasztottuk a megfelelő szobát. Mivel nem volt üres szoba, így olyat kerestünk, amiben hozzájuk hasonló életkorú és hasonló körülményekből megmentett gyerekek voltak. Két lehetséges szoba volt erre, végül abba helyeztük el őket, amelyikbe kevesebben voltak. Én és Naoki kísértük el a gyerekeket a szobához. Naoki az intézményben lakik, és szinte minden idejét a gyerekekre fordítja. Miután a férje meghalt tüdőbetegségben úgy döntött, hogy inkább beköltözik az intézménybe. Így legalább nem kell minden nap bejárnia és több időt tölthet a gyerekekkel. Rajta kívül még hárman élnek az intézményben az itt dolgozók közül, hasonló hátérrel.

A szoba ajtajához érve enyhe szorítást éreztem a kezemen. Lepillantva Bertha aggódó arcát vettem észre.

– Semmi baj, jól ki fogtok jönni. Természetes, hogy félsz, és nem is kell elnyomnod a félelmet. De higgy nekem Elenaor és Kimiko nagyon aranyosak. – mosolyogtam rájuk, miközben mellettem Naoki hevesen bólogatott.

– Bemehetünk? – kérdeztem tőlük, mire vegül kissé már ellazultabban válaszoltak.

– Igen – mondták szinkronban. Naoki bekopogott, majd kinyitotta az ajtót. A két gyerek azonnal felkapta a fejét a hangra miközben érdeklődve figyelték az új lakótársaikat.

– Sziasztok – köszönt végül Elenaor és Kimiko mosolyogva, mire meghallottam Bertha megkönnyebbült sóhaját.

– Sziasztok – köszöntünk vissza nekik. Naoki leüllt melléjük a középre elhelyezett rózsaszín asztalkához.

– Lányok, ők itt Bertha és Carlo. Mától fogva ők veletek fognak lakni – mondta nekik a barna hajú nő, mire a gyerekek szeme felcsillant.

– Tényleg? – kiáltott fel Kimiko izgatottan. 

– De jó – mondta szinkronban Elenaor, miközben felpattant a székről.

– Gyertek, megmutatom a szobát! – húzta maga után beljebb a két gyereket, akikre ráragadt a két lány jókedve. Mosolyogva néztem Naokira, akinek az arcán szintén egy hatalmas mosoly díszelgett. Megkönnyebbülve vettem le a hátamról a táskát, majd bepakoltam a gyerekek ruháit az egyik szekrénybe, amely üresen állt. A lányok körbe mutogatták a szoba minden egyes pontját beleértve a plüssmackókat is, amelyek az ágyaikon pihentek.