Élet a halál után (Levixoc) 16+

18

Kimiko egy ideig csöndben maradt mellettem, azonban a sokadik felém irányított pillantása után frusztráltan sóhajtottam.

– Miaz? – kérdeztem tőle idegesen. Tudtam, hogy miről akar beszélni, hiszen mindenki észrevette a Levi és köztem lévő feszültséget az utóbbi pár napban. Hamar eltereltem a beszélgetést és nem voltam hajlandó hozzá szólni, ha a lány felhozta a témát.

– Nem kéne így viselkedned – szúrta oda, mire sértődöttem kaptam el róla a tekintetemet és a körülöttünk lévő tájra figyeltem inkább, bár ezt nem hagyta.

– Ne csináld már Ayane! Ez senkinek sem jó így. Én nem beszélhetek róla előtted a fiúk pedig rólad Levinak. Senki sem érti, hogy mi van és elhiheted, nem túl kellemes csöndben ülni és várni, hogy mikor robbantok a kaja szünetek alatt – noszogatott tovább, nem figyelve a körülöttünk lévőkre, akik a férfi hangját hallva érdeklődve fordították felénk a figyelmüket. Nem akartam, hogy ezt tovább folytassa, ennyi ember körül, ezért mihamarabb elcsitítottam.

– Majd este megbeszéljük, ha letáborozunk, ennyi beszéd mellett lovaglás közben még a végén elharapod a nyelved – vicceltem el a végét, hogy a kadétok még véletlenül se vehessék észre a frusztráltságomat a témával kapcsolatban. Bár igazából mindegy volt, hiszen néhány napja tőlünk zengett az ebédlő.

Kimiko ezek után izgatottan kacsintott felém, hiszen napok óta ez volt az első alkalom, amikor nem másról kezdtem el beszélni válaszolás helyett a témával kapcsolatban. Az út nagy része csöndben telt ezután, ennek pedig hihetetlenül örültem. Nem volt kedvem beszélni, főleg nem utazás közben. Szerettem volna egy kis nyugalmat a lelkemnek és az elmémnek is egyben. A zavaró hangokat és a kadétok csacsogását hamar sikerült kizárnom, és csak az útra koncentráltam. A délelőtt folyamán csak egyszer álltunk meg néhány percre pihenni. Örömmel nyújtóztattam ki az elgémberedett végtagjaimat.

– A francba már, mindenem sajog – szitkozódott Kimiko miután sikeresen leszállt a lóról.

– Mert nem jól ülsz a lovon, és a tartásod sem jó – mondtam neki ismét az okot, hiszen reggel már szóltam neki, és próbáltam megmutatni, hogy hogyan üljön helyesen rajta. Természetesen nem fogadta meg a tanácsomat, hiszen szerinte, úgy nem elég stabil az állaton és leesne róla.

– Sohasem ültem lóháton, szóval ne kezdd el megint az oktatást mert reggel sem értettem belőle egy szót se, plusz még majdnem le is estem róla miattad – makacskodott ismét.

– Akkor azért estél le majdnem mert teljesen az ellenkezőjét tetted annak, amit mondtam, de ez most mindegy. Szerintem az lenne a legjobb, ha szekéren utaznál, a lovadat meg akkor a másik mellé kötjük és így az sem kószálna el – tanácsoltam neki, mire felcsillantak a szemei. Elmosolyodtam a reakcióját látva.

– Szerinted lehet? – kérdezte izgatottan, mire vállat vontam.

– Kérdezzük meg Armint, szerintem biztos bele fog egyezni. –

Armint hamar megtaláltuk, azonban amikor megláttam, hogy Levi állt mellette, azonnal meg akartam fordulni. Kimiko természetesen azonnal megállította a mozdulatot így nem volt esélyem a menekülésre. Éreztem a férfi égető tekintetét az arcomon, de nem foglalkoztam vele, nem néztem rá. Nem akartam elveszni a tekintetében. Hiányzott a férfi és a vele eltöltött órák, de nem akartam ismét én kezdeményezni. Vártam, hogy ő jöjjön és próbálja helyrehozni a dolgokat, de ez az utóbbi napok alatt ez egyszer sem történt meg. Ez persze minden egyes nappal tovább korbácsolta a felé irányított dühömet. Nem köszöntem, és nem néztem rá, amikor odaértünk hozzájuk. Azonnal elmagyaráztam Kimiko helyzetét Arminnak. Nem is kellett megfogalmaznom a kérést, hiszen azonnal felajánlotta, hogy Kimiko utazzon akkor az egyik szekéren.