Élet a halál után (Levixoc) 16+

17.

Ayane

Reggel végre kipihenten ébredtem. Az utóbbi időben nem aludtam eleget, és szinte mindig fáradt voltam. Ma végre teljesen frissen keltem, emiatt pedig a hangulatom is jó volt. Az óra fél hatot mutatott, ezért még volt fél órám elkészülődni a reggeli kezdetéig. A fürdőszobába kezdtem a napot egy jó alapos arcmosással és fogtisztítással. A tegnapi egyenruhámat ledobtam a szennyesledobón, majd frisset vettem ki a szekrényből. Miután felöltöztem rendbe raktam az ágyamat, majd a kantin felé vettem az irányt.

Én voltam az első, aki leült az asztalhoz, bár egy cseppet sem csodáltam, hiszen még csak néhány perccel múlt hat. Mivel a hangulatom a szokásosnál is jobb volt, ezért megfogadtam, hogy ma nem ronthatja el azt senki. Jean volt a második, aki megérkezett az asztalhoz. Mosolyogva köszöntöttem.

– Tegnap miért nem jöttél vacsorázni? Ez nem rád vall – mosolyodott el a mondata végére.

– Elaludtam. Még az a szerencse, hogy Armin tudott hozni nekem vacsorát. Képzelheted, hogy mennyire kiakadtam, amikor rájöttem, hogy lekéstem – nevettem el magam, de Jean meglepetten nézett rám.

– De nem Levial voltál a vacsoráig? – kérdezte, mire ismét magával ragadtak a délután emlékei. Kellemetlen bizsergés kúszott a bőröm alá a csók után történt beszélgetés miatt.

– Hamarabb eljöttem, aztán valamikor teljesen kidőltem – vakargattam meg kelletlenül a tarkómat. Ennyit a jókedvemről, meg a fogadalmamról.

– Oh, értem – válaszolt mosolyogva Jean, azonban az arckifejezése értetlenségről árulkodott.

A reggelit csöndben ettük egészen addig, amíg meg nem láttam Levit közeledni. Két lábon. Járva. Mankóval. A düh azonnal ellepte az elmémet. Ezt a tegnapi csók miatt csinálja? Gyorsan elhessegettem a gondolatot, és inkább hagytam, hogy a dühöm megtalálja a férfit.

– Te mégis mi a fenét csinálsz? – vontam kérdőre azonnal. Ezzel a gyerekes viselkedésével és önfejűségével mindent elront, és nem fogja fel, hogy károkat okozhat a testének.

– Mit csinálnék? Jövök reggelizni – vágta oda, azonban az arckifejezése mintha másabb lett volna a megszokottnál. Nem tudtam rájönni, hogy mi másabb rajta, de abban biztos voltam, hogy nem volt olyan rideg, mint tegnap.

– Mondom másképp. Mi a francért nem a székeddel közlekedsz? – javítottam ki magamat. Képtelen voltam a hangomat lent tartani. Nem érdekelt, hogy már egyre többen érkeztek a kantinba és fordultak az asztalunk felé. Tudta, hogy ez még korai, hogy túlterheli magát, de úgy látszott, hogy nem érdekelte.

– Nem mindegy az neked? Nem tartozok magyarázattal – válaszolta hűvösen.

– Az orvosod vagyok! – löktem be a széket, amely hangos csattanással ütközött neki az asztalnak. Sűrű csönd telepedett körénk.

– Az én feladatom az, hogy segítsek rajtad. Te pedig mindent megteszel, hogy ebben hátráltass – dühösen álltam meg előtte. A szeme kihívóan csillogott. Mintha pontosan ezt várta volna, és mintha elégedett lenne azzal, amit lát.

– Az orvosom vagy? Nekem úgy rémlik, mintha tegnap nem úgy viselkedtél volna – a szavai azonnal eloltották a dühömet. Képtelen voltam bármit is válaszolni. Lesújtottam álltam előtte, ő pedig önelégülten ült le az asztalhoz, majd kezdett neki a reggelijének. Mindent és mindenkit magam mögött hagyva robogtam ki az egész épületből.
Lehet, hogy nem kellett volna, hiszen az emberek vadabbnál vadabb történeteket fognak kitalálni, de nem érdekelt. El kellett jönnöm onnan, egy perccel se bírtam volna tovább egy légkörben maradni vele. Mégis, hogy képzelte?! Rettentően megalázva éreztem magamat. Egyáltalán miért kellett ilyesmit mondania az ebédlő közepén?