Élet a halál után (Levixoc) 16+

2.

A városban egy időre szétváltunk. Levi maradt a lovakkal, amíg én és Armin szétnézünk. Megbeszéltük, hogy legkésőbb másfél óra múlva találkozunk a lovaknál, ezért sietősre vettem a dolgomat. A piac, ami egy egész utcát elfoglalt, nagyon zajos volt. Minden árus próbálta túlkiabálni a másikat, hogy magukhoz csalogassák a vásárlókat. Nem sokat nézelődtem, célirányosan mentem az egyik kedvesen mosolygó nénihez. Talán ő volt az egyetlen, aki nem ordibált a nagy kavalkádban.

– Kedveském, mondd csak mit adhatok? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán, amikor oda értem.

– Csókolom! Szeretnék húsz darab almát, két kenyeret, és óhh, az ott tojás? Abból is szeretnék kilenc darabot – mosolyogva daráltam le neki a termékeket. A nyál is összefojt a számban a tojás láttán, muszáj volt vennem belőle. Már felfordult a gyomrom az alma és a kenyér gondolatától is.

– Más valamit szeretnél–e még aranyom? – kérdezte, miután gondosan belepakolt mindent a kosaramba.

– Hát csak egy kérdésem lenne még – mondtam, miközben a kezemmel intettem neki, hogy hajoljon közelebb. – Mondja, kinél tudok venni bármiféle anyagot, tudja azokra a női napokra. – kérdeztem tőle, mire az egyik közeli asztalhoz mutatott.

– Ohh ott, annál a piros terítős asztalnál, Amikonak biztosan van – mosolyodott el.

– Köszönöm szépen! – mondtam, majd fizetés után távoztam.

Miután mindent megvettem, amire szükség volt, lassan sétáltam visszafelé a megbeszélt helyre. Bőven időben végeztem, ezért egyáltalán nem siettem, inkább a körülöttem lévő emberek sokaságát figyeltem. A háború alatt több város is lakhatatlanná vált, ezért sokan költöztek át más városokba. A baj ezzel csak az, hogy az emberek túl sokan vannak és nincs elég hely a városokban. Sokan az utcán élnek és éheznek. A királynő próbál ételosztásokkal és lakótelepek építtetésével segíteni az embereknek, de sajnos még így is túl sokan élnek az utcán. Persze már sokkal kevesebben, mint pár hónappal ezelőtt, de az újjáépítések sok időt vesznek igénybe és bár nem tudom, hogy az országunk mennyi pénzzel rendelkezik, és mennyit fordíthat még az ilyen költséges kiadásokra, biztos vagyok benne, hogy nem lesz elég mindenhova. Emiatt pedig növekedett a bűntények aránya is. Sokan lopni kényszerülnek az éhség miatt. Én magam is próbálok tenni ezek ellen, és próbálok segíteni az embereken. Sokszor volt rá példa, hogy több kosárnyi ételt osztottam szét, amit a saját vagyonomból vettem. A szüleim halála után rám szállt az összes vagyonuk és a ház is. Sosem éltünk nagylábon és mindig csak azt vettük meg, ami szükséges volt, ezért is sokkolt, amikor megtudtam, hogy milyen sok pénzzel is rendelkezem. Nem lenne szükség rá, hogy dolgozzak, de nekem ez mégis mindennél fontosabb.

– Áhh! – sikkantottam fel az elmélkedésemből, amikor valaki nekem rohant. Kapkodva szorítottam a kezemet a kosárban lévő tojásokra, de sajnos egy–kettő így is a földön landolt. Morcosan néztem körbe, amikor észrevettem egy kislányt, aki a földön ülve figyelt kikerekedett szemekkel. Azonnal lehajoltam hozzá és felállítottam.

– Jól vagy? – kérdeztem, miközben a szemeimmel sérülések után kutakodtam. Szerencsére csak a könyökén volt egy apró horzsolás.

– Én... én sajnálom, véletlen volt, egy bácsi üldözött és én csak... – mondta dadogva, miközben a körülöttünk lévőket pásztázta őrült sebességgel.

– Héj, semmi baj, nyugodj meg én nem... – nem tudtam befejezni, mivel egy férfi szélsebesen kapta el a kislány karját és kezdett el ordítani vele.

– Megvagy te semmirekellő tolvaj! Na várj csak, majd mindjárt megkapod a magadét! – kiabált rá a könnyekben úszó kislányra.

– Fejezze be! Mondja mit lopott el a kislány? – kérdeztem, mire a férfi rám nézett.