Élet a halál után (Levixoc) 16+

1.

Két napja vagyunk úton Mitras felé. Az út rettentő unalmas, eddig csak éjszakára álltunk meg. Szerencsére abban a kis városban egy idős bácsitól tudtunk venni egy kisebb szekeret, amit rá tudtunk erősíteni az egyik lóra és ételt is tudtunk venni. Így a hadnagy is kényelmesen utazhatott. A társam ismeri a szekérben utazó férfit, legalábbis erre a következtetésre jutottam abból, ahogyan köszöntötte őt. A hadnagy azonban egy szót sem szólt mióta elindultunk. Én nem bántam. Én sem voltam túlságosan beszédes kedvemben. Az, hogy a napokban több emberrel is beszélnem kellett Hangeról megterhelt. Számomra ő volt az utolsó élő rokonom, de már ő sincs itt, és a napokban egyre inkább ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben. Próbálom ilyenkor hamar elrendezni a gondolataimat, de ez nem mindig ilyen egyszerű. Főleg ebben az időszakban. Az emberek csendesek és letörtek, sokan vesztettek el hozzátartozókat a titánok utolsó csatájában. Azok, akik életben maradtak próbálnak vissza térni a mindennapjaikhoz. Az újjáépítések sokáig tartanak, de legalább van valami, ami eltereli a figyelmünket a fájdalmas valóságról.

– Ayane – szólított meg erélyesen a mellettem lovagló férfi.

– Igen? – fordultam felé.

– Csak annyit akartam mondani, hogy lassan megállunk, már kezd lemenni a nap – mondta, miközben égkék szemeivel méregette az arcomat.

– Oh, oké, persze – bólintottam, azonban nem tudtam figyelmen kívül hagyni furcsa méregetését, ezért rákérdeztem. – Miaz? Miért nézel így?

– Csak már többször szóltam, és könnyes az arcod. Mondd csak, jól vagy? – kérdezte, mire zavartan kaptam az arcomhoz a kezemet. Tényleg nedves volt az arcom, meglepődve töröltem le a kissé odaszáradt könnyeimet.

– Hát, umm... sajnálom én csak... kicsit elkalandoztam azt hiszem – mondtam megilletődve, mire halvány mosolyra húzta ajkait.

– Semmi gond és nézd, ott annál a fánál álljunk meg, azt hiszem ott jó lesz – mutatott az egyik terebélyes fa irányába.

Miután kikötöttük a lovakat, Armin, a társam akit mellém osztottak be óvatosan levette a vízzel teli hordókat a szekérről, majd azokat a lovak elé lerakta. Miután leszedte a tetejét, azok hatalmas kortyokban falták a vizet. Én jólesően nyújtóztattam ki kissé elgémberedett végtagjaimat, majd elmentem tűzifát keresni. Szerencsére nem kellett sokáig keresgélnem, hiszen egy erdő szélénél álltunk meg. Nem sokkal később a társam is beállt segíteni, majd miután egy jó nagy halom állt mellettünk megtisztítottuk a területet, hogy még véletlenül se gyújtsuk fel az erdőt.

– Armin – szólítottam meg, miközben tüzet próbált gyújtani.

– Hm? – irányította rám a tekintetét, az arca kedves volt, azonban a tekintete kissé fáradt, mint szinte minden embernek manapság.

– A hadnagy mindig is ilyen volt? Mármint mindig is ennyire csöndes és magába zárkózó? – kérdeztem tőle a kérdést, miközben az avart figyeltem. Nem akartam ránézni, mivel féltem, hogy le fog szidni a kérdéseim miatt.

Sosem szerettem másról pletykálni, vagy más életéről csámcsogni, azonban az alvó férfi annyira kiismerhetetlenül és távolságtartóan viselkedett, hogy nem tudtam gátat szabni a kíváncsiságomnak.

– Ohh, hát... – vakarta meg zavartan a tarkóját. – Sosem volt az a fajta ember, aki megnyílt másoknak, de ... – nem tudta befejezni, mivel a hadnagy érdes hangja félbeszakította.

– Tsk, ha még egy szót is mondani mersz Armin – kezdett bele fenyegetően – felnyalatom veled a földet megértetted? – ült fel a szekérben és nézett bele Armin szemeibe.