Élet a halál után (Levixoc) 16+

7.

Az út csendben telt. A szótlanság szinte már fojtogató volt, a levegő pedig szinte szikrázott a feszültség miatt. Nem mertem megszólalni. Féltem, hogy esetleg valami olyan kérdést teszek fel, vagy olyat mondok, amitől robbanna az a felgyülemlett düh. Egyáltalán nem gondoltam volna, hogy ennyire elfajulhat egy találkozó. Rengeteg mondat lengett a levegőben, amelyek végül egyik tag szájat sem hagyták el.

Elhúztam az ablak sötétítőét és kibámultam az ablakon. A táj szépsége egy rövid időre magába szippantott. Fogalmam sem volt arról, hogy hol járhatunk, de nem is nagyon érdekelt. Mindenhol, ahova szem ellátott a pusztaság látszódott néhol kisebb-nagyobb dombokkal tarkítva. A kék ég és a zöld gyep úgy hatott, mintha vonalzóval lett volna elválasztva a két réteg. Ritkán láttam ilyet, hiszen egész életemben a városokban voltam. Először az utunk elején láttam ezt a csodát és akkor is teljesen magába szippantott a látványa. Életemben először, akkor éreztem magam szabadnak. Amikor egy vadidegen szőkehajú fiú mellett lovagolva szeltük keresztül a pusztaságot.

Hange régen mindig azt mondta, hogy ő a falakon kívül szabadnak érezte magát. Mintha szárnyat növesztett volna és a szabad kék eget szelte volna át. És akkor én is megértettem. És azt is, hogy a felderítő egységnek, miért volt a szabadság szárnyai a szimbóluma.

A feltörő érzelmek miatt hagytam, hogy néhány könnycsepp lefolyjon az arcomon. Nem a szomorúság miatt. Szimplán csak jól esett elengedni magamat, mégha csak egy pillanatra is.

Egy pillanattal később egy meleg kezet éreztem az arcomon, amely letörölte a könnycseppeket. Ellöktem az arcomról a kezét és meglepődve néztem a fekete hajú férfira. Nem mondtam neki semmit, teljes testemmel az ablak felé fordultam inkább, de a gondolataim nem eresztették el a férfit.

Nem értettem, hogy miért viselkedik így. Az egyik pillanatban emberien viselkedik a következőben pedig teljesen az ellentétjeként. Nincs szükségem a támogatására, sem a barátságára, akárminek nevezné is ezt. Mert szerintem ő ezt annak nevezné. De így nincs szükségem rá, mert bánt vele, akárhányszor csak elzárkózik és felhúzza a falait. A szemem sarkából Arminra néztem, aki úgy viselkedett, mintha nem látott volna semmit. Vagy az is lehet, hogy észre sem vette, annyira elmerült a gondolataiban.

Amit ma láttam belőle megrémisztett. Tudtam, hogy ki miatt csattant úgy fel, ezért is lepődtem meg annyira. Én magam is hallottam akkor Eren Jaeger hangját a fejemben. Van, hogy a mai napig felriadok az éjszaka miatta. Amit tett az rossz, akármennyire is a saját népét tartotta szem előtt. Szemmel láthatólag Armin közel állt hozzá. Nem tudom, hogyan vélekedjek erről.

Melyik a jobb? Ha lemészárolják a népedet, mert olyan erő birtokában van, amely pusztít és embereket ölhet, vagy ha lemészárolsz mindenki mást, amely fenyegetést jelenthet a népedre.

Én magam sem tudom. De azt igen, hogy ártatlan életek kioltása a legnagyobb bűn, amely valaha elkövethető.

Gondolataimat a megálló kocsi szakította meg. Észre sem vettem, hogy időközben megérkeztünk. A nap már igencsak lent járt az égbolton, ezzel sárgás derengésbe vonta a környéket.

Kívülről nyitódott a kocsi ajtaja, majd egy felém nyúló kéz segített leszállni a járműről. A férfi arcát borosta keresztezte, mogyoróbarna haja pedig érdekesen vágva meredezett mindenfelé. Első ránézésre érdekes volt az arca, de mégis jó értelemben.

– Üdvözöllek! Jean Krischtein vagyok – köszöntött a férfi, mire leesett, hogy róla beszélt a királynő.

– Ayane Zoe – köszöntem neki mosolyogva, majd arrébb álltam, hogy Armin is leszállhasson. Addigra a kocsis is odahozta hozta a kerekesszéket, így Armin után Levi is leszállhatott.