Élet a halál után (Levixoc) 16+

Prológus

Idegesen tördeltem a kezemet, egy idegen ház ajtaja előtt, messze az otthonomtól. Az otthonomtól, ami romokban hever, ahogyan az egész világ. Nekem jelenleg mégis a legnagyobb problémám az, hogy hogyan fogok eleget tenni néhai unokatestvérem parancsának, és hogyan fogok szembenézni az emberiség legerősebb katonájával.

Remegő kezemet a kissé kopottas ajtó felé emeltem, azonban nem kellett kopogtatnom, mivel az lassan kinyílt. Meghökkenve néztem szembe a kerekesszékben figyelő férfira. Levi Ackermanra. Arcának jobb oldalát két hosszú heg keresztezte, elég volt egy pillantást rávetnem egyből észrevettem, hogy a seb, vagyis ami azt okozta az egyik szemére megvakította.

– Ki vagy és mit akarsz? – hangja gorombán csengett, az arca pedig rezzenéstelen maradt. Az arcom azonnal kissé vöröses színre váltott, lefagyva álltam előtte, az agyam teljesen kiüresedett.

– Mi van talán nincs hangod? Ha te is pénzért jöttél vagy élelemért, a válaszom nem – majd egy határozott mozdulattal csapta volna be az ajtót, azonban a lábfejemet beékelve megállítottam azt. Az erős ütéstől szemeim könnybe lábadtak, azonban észbe is térített, hogy miért is vagyok itt. A férfi szemöldökét enyhén felhúzva figyelte a jelenetet, és csöndben várta, hogy mit is akarok tőle.

– A nevem Ayane Zoe. Hange... – fájdalom nyilallt a mellkasomba, amint kiejtettem a nevét és egy pillanata meg kellett állnom, hogy folytathassam – Hange parancsára kerestem meg magát. Meg kell hallgatnia! – bár a hangom kissé remegett, kihúztam magam, hogy nyomatékosíthassam a mondandómat.

A férfi arca kifürkészhetetlen volt, semmilyen érzelem nem volt látható az arcán, azonban bármennyire is rettegtem, a tekintetemet acélkék szemébe fűztem. Végül néhány egészen hosszú perc után megfordult a kerekesszékkel, majd begurult vele a házba, az ajtót nyitva hagyva. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el az ajkaimat, majd beléptem a picinyke házba.

A csöndet egyedül a deszkapadló recsegése és a kerekesszék nyikorgása törte meg. A férfi egyenesen a kanapé előtt állt meg, kezével pedig jelezte, hogy üljek le. Ekkor vettem észre megroncsolt, megcsonkított kezeit, azonban gyorsan elkaptam róla a tekintetem. Hosszú éveim során az ilyen emberek körében megtanultam, hogy nem szeretik, ha megbámulják őket. A még mindig fájdalmasan hasogató lábam miatt egy pillanatig sem gondolkodtam, leültem a fakózöld bútorra, majd leraktam magam mellé a fájdalmasan nehéz táskámat.

– Hallgatlak – a hangja kimért volt, testtartása pedig kissé feszült. Egy pillanatra haboztam és megpróbáltam minél jobban összeszedni a gondolataimat.

– Hange pár nappal Eren Jaeger visszatérése után felkeresett – kezdtem bele a hosszú és fájdalmas történetbe. – Érezte, hogy valami készülődik, hogy valami egészen tragikus dolog fog történni. Tudja Hange az unokatestvérem volt – a tekintete fürkészővé vált. – Egészen ritkán találkoztunk, ezért is lepett meg, amikor felkeresett, de az, amit akkor mondott a legvadabb álmaiban sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Egy olyan dolgot hozott létre, amely az orvostudományt egészen újabb szintre emelheti. Szerintem maga is tudja, hogy mennyire is rajongott a titánokért – halkult el a hangom, de hamar folytattam. Az érzelmeknek nincs itt most a helye. – Rengeteg mintát vett tőlük. Pontosabban vért és gerincvelőfolyadékot. Rá akart jönni, hogy hogyan működött a regeneráció, hogy hogyan voltak képesek akár új végtagot is visszanöveszteni. Gondolom sejti, hogy erre sikerült is rájönnie, és arra is, hogy hogyan használják embereken anélkül, hogy átváltoznának. Ekkor jöttem én a képbe, ugyanis orvos vagyok. Mit gondol mi szükséges ahhoz, hogy biztonságosan használják embereken? – kérdeztem tőle, egyenesen a szemébe nézve.

– Fogalmam sincs, ahogy arról sem, hogy miért kell ezt hallgatnom, főleg úgy, hogy ez több mint egy éve történt – hangjában némi idegesség és türelmetlenség csengett. Hát jó, ez is egy válasz...

– Az Ackermanok – válaszoltam, majd választ meg nem várva folytattam. – Az Ackermanok valamiért immunisak a titánokkal kapcsolatos dolgokra. Hange rájött, hogy ez lehet a kulcs arra, amit keresett, és hosszú feljegyzések sorában taglalta az ötletét. A lényeg annyi egészen leegyszerűsítve, hogy a titánok vére a Ackermanok vérével keverve egy olyan szert eredményez, amellyel ezt a regenerációt elő lehet idézni az emberi testben. Legalábbis az elmélete szerint. Mivel az események felgyorsultak és nem volt ideje befejezni, megkért, hogy fejezzem be én az ötletét, méghozzá olyan gyorsan, amennyire csak lehet. Ő... ő ezt a szert akarta alkalmazni, hogy a lehető legalacsonyabbra csökkentse a halálozási rátát, azonban én nem készültem el időben. Az utolsó találkozásunkkor rám bízott mindent, és megkért, hogy ha bármi történik vele és én készen leszek a szerrel keressem fel el magát. Ezért is vagyok itt. Hange elmélete igaz volt, a szer valóban képes regenerációt előidézni, de csak bizonyos kereteken belül. Felgyorsítja a gyógyulást, de nem képes új végtagot növeszteni. Például a mély vágási és egyéb sebeket pillanatokot belül, mindenféle heg maradványa nélkül összezárja – akaratlanul is az arcán futó hegre pillantottam, azonban a haragos pillantása miatt elkaptam a tekintetemet. – A szer azonban csak rövid ideig hat. Mindössze négy páciensen próbáltam ki a szert, természetesen nem embereken próbáltam először – tettem hozzá halkan, majd rápillantottam válaszra várva.

– És nekem ezzel az egésszel mit is kéne kezdenem? Adjak vért, hogy sokszorosítani tudd a szert? És mégis minek kéne, ha titánok már nincsenek? Gondolom ezzel az egésszel egyikőtök sem számolt. Ez pedig csak kellemetlenséget és ellenségeskedést szülne azért a nyomorult szerért. – kért számon, miközben elfehéredett ujjakkal szorította a kerekesszéke szélét. A hangneme és a viselkedése miatt egyre kellemetlenebbül éreztem magam, és zavartam pillantottam az ölemben tartott kezeimre. Hát persze, hogy megkérdezte, nem értem mire is számítottam, mikor én is ezeket a kérdéseket tettem fel a királynőnek. Természetesen a viselkedésem és a zavarom nem hagyta el a férfi figyelmét.

– Nem csak emiatt jöttél igaz? – kérdezte miközben előrébb hajolt a székben. Mintha a levegő is megdermedt volna, annyira feszültté vált a hangulat. A félelmemet és a remegésemet leküzdve nyúltam a táskámért és vettem elő a gondosan elrakott levelet, amelynek a tetején a Reiss- ház pecsétje szerepelt. Remegő kézzel nyújtottam át neki a levelet, amelyet hangos káromkodások közepette vett át. Ahogy láttam többször is átolvasta, amelyben én sem tudtam pontosan, hogy mi szerepelt. Mivel Hange volt a felderítő egység vezetője így természetesen mindenről beszámolt a királynőnek a szerrel kapcsolatban és engem is megkért, hogy elsőnek a királynővel beszéljek ha elkészülök a szerrel, ha esetleg ő már nem lesz. Két hónapja lettem kész vele, majd a királynővel tartó hosszas tanácskozások utan a velem szemben ülő férfi felkeresésére indultam. A címet másfél héttel ezelőtt kaptam meg és szinte reggeltől estig jöttünk lóháton egy katonával, aki a közeli faluban maradt, hogy bármikor értesíthessem az indulásra.
Hosszú percek után a férfi végre megszólalt.

– Tehát a szérumot az új hadsereg kapja majd meg. És vissza kell térnem, hogy segédkezzek a hadsereg megszervezésében. – a szeme izzodt a dühtől és csak úgy köpte a szavakat. Lassan bólintottam a szempilláim alól felpillantva rá.

– Azonban lenne még valami – kezdtem bele. Tudtam hogy életem eddigi legnehezebb feladatába vágom a fejszémet, azonban nem tehettem mást. Amint megláttam a férfit kerekesszékben, azt a férfit akit az emberiség legerősebbjének tartanak... Tudtam, hogy segítenem kell és segíteni fogok rajta. –, ez nem tartozik egyik parancsaim közé sem de... – haboztam egy pillanatra, majd határozottam a szemeibe néztem. – Szeretném a szérum segítségével úja lábra állítani magát.