Egy feleség naplója - teljes

10. fejezet

Adrian

Szótlanul ebédeltek. Adrian lopva végig Rubyt figyelte. Azon tanakodott, miért van rá ennyire erős hatással ez a nő. A könyvtárban majdnem elvesztette a fejét, de erről nemcsak Ruby merész szerelésbe bujtatott szexi teste tehetett. Tény, hogy bármelyik férfi fantáziáját megmozgatnák a feszes póló alatt ringatózó gyönyörű halmok, a hosszú combok és a kerek fenék, melybe oly szíveset belemarkolt volna... Viszont Adrian nem csupán emiatt vágyott rá. Ruby egész lényét birtokolni akarta. Ez pedig rémisztő. Még csak a második nap, és máris majdnem elbukott.

– Azt hittem, Felix is velünk ebédel – törte meg a csendet Ruby.

– Gyakran itt ebédel, de most dolga van. Három körül ér vissza. Mi jóval töltötte a délelőttjét? – érdeklődött most ő, hogy ne szakadjon meg a társalgás.

Ruby szégyenlősen elmosolyodott.

– Maga után nyomoztam – vallotta be.

Adrian kíváncsian vonta fel a szemöldökét.

– Igen? És talált valamit?

– Semmit. Maga túl rejtélyes – grimaszolt Ruby édesen.

– Azt írta, a nők szeretik a titkokat, valószínűleg ezért izgatja magát is ennyire, hogy kiderítsem valamit rólam.

– Csupán, mint újságíró – tette hozzá Ruby gyorsan.

– Hát persze – bólintott mosolyogva.

– Azt gondol, amit akar – motyogta a nő.

Adrian felkacagott.

– Ezt én szoktam mondani. Máris átveszi a szokásaimat?

– Nem hinném, hogy valaha is bujkálni szeretnék vagy képernyőről kiválasztani a partnereimet – felelte Ruby, és amint kimondta, rögtön beharapta az alsó ajkát. – Bocsánat, nem azért mondtam, mert elítélem miatta.

Hiába kérte rögtön elnézést, Adriant mellbe vágta a kijelentése.

– Szerintem jobban át kell gondolnom, milyen titkokat osztok meg magával – felelte, majd felállt. – További jó étvágyat!

Adrian zaklatottan ment vissza a dolgozószobájába, és az ablakhoz sétált. Ruby elszólása bántotta. Hiába állította azt, hogy nem ítéli el, legbelül mégis csak hasonlót érezhetett. Ha tudná, hogy az élet milyen csúnyán megsebezte, talán megváltozna a véleménye, ám a titkát, mely a mai napig égette belülről, már tizenkét éve őrizte, és ezúttal sem szándékozott megosztani senkivel sem. Ezt a terhet egyedül akarta hordozni.

Kopogtattak, és Ruby lépett be az irodába. Adrian tudta, miért jött, de most nehezen ment neki a társalgás.

– Nem akartam megbántani – szólalt meg Ruby bizonytalanul.

– Semmi baj. Nem haragszom magára. – Újra visszafordult a kert felé.

– Higgye el, hogy tényleg nem ítélem el. – A nő hangja közelebbről hallatszott. – Mindenki maga dönti el, hogyan éli az életét, nincs jogunk beleszólni.

Adrian nem felelt. Nem igazán tudott volna mit mondani erre. Ritkán rántották mélyre a keserű emlékek, de ez most egy ilyen pillanat volt. Rettenetesen vágyott arra, hogy átadhassa valakinek a fájdalma egy részét, vagy csak egy ölelő karra, ami feledteti vele a múltban történteket. Ugyanakkor nem akart szánalmat sem, ezért továbbra is egyedül harcolt a saját démonai ellen.

– Kérem, Adrian! Legalább nézzem rám! – Ruby gyengéd hangjára Adrian belsője megremegett, amikor pedig a kezét is megérezte a hátán, halk sóhaj szakadt fel belőle.