Egy feleség naplója - teljes

12. fejezet

 Adrian

Adriannek időre volt szüksége, hogy a hirtelen jött érzéseket rendezni tudja magában. Ruby megajándékozta őt, és ez az ajándék nem pusztán egy könyv volt. Az egyik emlékét kapta meg tőle, amelyhez szoros szálak fűzték, mégis neki adta. Adriannek sokat jelentett ez az apró, önzetlen gesztus.

Úgy érezte, hogy számára Ruby már nem egy idegen. Nem zavarta, hogy a házában van, vagy ha hozzányúl a dolgaihoz, és az sem, hogy elszakítja a munkától. Ruby három nap alatt érte el, hogy kötődni kezdjen hozzá, és Adrian nem értette, hogyan lehetséges ez.

Ruby már kiment, magára hagyta, talán érezte, hogy erre van szüksége, vagy csak ezzel akadályozta meg, hogy újra elgyengüljön, amihez tényleg nagyon közel állt. Minden pillanatban arra vágyott, hogy megcsókolhassa ezt a csodálatos nőt. Az ottfelejtett telefonja rezegni kezdett az asztalon. Adrian feltette a polcra az ajándékba kapott könyvet, és az asztalhoz lépett. A telefon képernyőjén egy jóképű, szőke férfi képe világított, alatta a Marcus név.

Féltékenységet érzett, és első gondolata az volt, nem viszi Ruby után a telefonját, majd mégis másképp döntött.

A kezébe vette a kitartóan rezgő készüléket, és egyenesen a hátsó kert felé sétált, mert sejtette, hogy ott fogja megtalálni Rubyt. A nő egy padon üldögélt. Adrian kezében időközben elhallgatott elhallgatott a telefon, de még oda sem ért, máris újra rezegni kezdett.

Ruby kíváncsian nézett fel rá, amikor észrevette.

– Hívása van – adta át neki Adrian a telefont.

– Köszönöm – vette át a készüléket, ám amint meglátta a hívó félt, tétován Adrianre pillantott.

– Nem veszi fel? – vonta fel Adrian a szemöldökét.

Ruby bizonytalanul nyomta meg a hívásfogadás gombot, és a füléhez emelte a telefont.

Adrian most magasan tett az illemre, és nem mozdult. Ruby is csupán két lépésre távolodott el tőle, így Adrian tisztál hallhatta, amint másnapra találkozót beszél meg a volt pasijával.

– Leülünk? – kérdezte Ruby, miután befejezte a beszélgetést.

Adrian szó nélkül helyet foglalt. Jól tudta, hogy nem tartoznak egymásnak semmilyen magyarázattal, mégis mindketten úgy érezték, beszélniük kell.

– A barátom volt – mondta Ruby a nyilvánvalót.

– Azt hittem, nincs senkije – felelte Adrian mereven.

– Kissé bonyolult. Jelenleg nem vagyunk együtt, de még nem zártuk le.

– Értem – bólintott Adrian csalódottan, mert ettől azért több információra vágyott.

Ruby valószínűleg rájöhetett erre, mert pár pillanatig csak kényelmetlenül feszengett, majd elkezdtek dőlni belőle a szavak.

– Marcusszal elég hosszú ideje együtt vagyunk, de nem költöztünk össze. Nemrég kapott egy kinevezést. Rengeteget dolgozik, keveset találkoztunk. Eltávolodtunk egymástól. Nincs ideje rám, a kapcsolatunkra, meg úgy általában semmire... Próbáltam helyrehozni egy vacsorával egybekötött beszélgetéssel, de nem sikerült. Marcus szünetet kért. Közben beköltöztem ide. Nemrég tudta meg, és...

– És most békülni akar – fejezte be Adrian, hiszen mi más miatt hívogatná állandóan Rubyt.

– Azt hiszem, igen – bólintott Ruby, és Adrian szemébe nézett. – De még egy vallomással tartozok. Azt a cikket magáról a veszekedésünk másnapján írtam meg. Haragudtam a férfiakra, és nekem épp magáról kellett írnom... Sajnálom.