A Főnök Szeretője

20. Fejezet

Éreztétek már úgy, hogy abban az emberben csalódtatok a legjobban, akiről nem is hittétek volna, hogy képes lenne hazudni?
Szerintem biztosan.
Ha még nem, használjátok ki azt az időt!
Én azon a napon éreztem életemben először amikor...
   Dacosan léptem ki a rendőr irodájából, szemben velem már Alexander várta érkezésemet. Kérdőjelek ültek az arcán, csalódottság és düh.
Szótlanul vettem az irányt balra, a kijárat felé amikor megragadta a karomat. Összevont szemöldökkel felnéztem rá és szemeit fürkésztem.
- Mit szeretnél még tőlem? - kérdeztem mérgesen.
- Miért tetted?
- Hagytál más lehetőséget? - kérdeztem vissza, már éreztem, hogy könnybe lábadnak a szemeim.
- Amikor -kezeivel idézőjelet mutatott- megfenyegettelek Ela, nem arra gondoltam mond vissza a feljelentést. Most majd azért gürizzek, hogy téged ne csukjanak rács mögé?
- Alex, a továbbiakhoz kurvára nincs közöd! De nyugodj meg, megúsztam ezt a dolgot. Semmi bajom nem lesz. Feltéve ha Thomas máshogy akarja.
- feleltem undor grimasszal az arcomon.
Alexander nagy sóhaj után elengedte a karomat és hátrébb lépett. Idegesen, a száját beharapva fogta a fejét, úgy tűnt gondolkozott a továbbiakon.
A könnyeimet visszatartva továbbá is, sarkon fordultam a folyosón és végre kimentem az épületből.
  Estére minden adón az ment a hírekben, hogy Thomas Odell-t szabadlábra helyezték és már az otthona kényelmében élvezhette a szabadságát. Hányinger kerülgetett miközben hallgattam. Adele közben a nappaliból értetlenkedett. A szituáció ellenére sem akarta elfogadni a helyzetet, hogy csak úgy, minden küzdelem ellenére léptem ahogy fütyültek. De valljuk be... Ha édesanyád életével fenyegetnek, Te is megteszel azért mindent, hogy semmi bántódása ne essen.
   Három nappal később, késő este határozott kopogásra lettünk figyelmesek Ash-el mielőtt lépett volna be mindenki a saját szobájába. Kérdőn össze néztünk, azután megnyugtattam, hogy biztos csak Kameron.
Sietve lementem a lépcsőn, sebesen ajtót nyitottam, majd ugyanolyan sebesen hervadt le a számról a mosoly.
- Jó estét kislány! - karcolta fülemet a veszélyesen éles, morgó hang.
- Maga mit keres a házamnál?
- Beszélnünk kell az apádról kicsilány. Van erre alkalmas hely a kis bungalódban? - kérdi alaposan körültekintve.
- Csak figyelmeztetem, ha nekem bajom esik, magának is! - fenyegettem határozottan.
Thomas engedékenyen fejet bólintott, lábtörlőben meghúzkodta cipőit, majd átlépte a küszöböm.
Az az ember akit szívem szerint az országba sem engednék be.
De egy dolog érdekelt vele kapcsolatban.
Amit mondani akart édesapámról.
Korábban Kameron említette, hogy nem az volt akinek hittem, viszont nem ástam bele magam az ügybe.
Épp azzal voltam elfoglalva, hogy rácsok mögött rohadjon az az ember, akivel egy forró kávé mellett a kanapén ülve beszélgettünk.
- Tehát, a lényegre térnénk? Reggel tárgyalásom lesz és nem szívesen kések. - szólaltam fel két perc néma csend után. Kihúzta magát Thomas úr, és nagy nyelés után beszélni kezdett.
- Apád valóban nem az volt akinek hitted, Kameron jól mondta. Pont olyan veszélyes ember volt, mint én. Elárulom neked, hogy apád az én kezem alatt dolgozott. Éveken keresztül nekem gürizett. Ameddig fel nem nőtt a feladathoz Adrian, ő volt a bérgyilkosom. Apád közel két évtizeden keresztül embereket ölt egy szavamra. És ami az életébe került, hogy megpróbált elárulni amikor már nem kellett nekem, hiszen kiöregedett a szakmából. Később tartozni kezdett nekem mert sehol nem kapott annyi pénzt még megközelítőleg sem, amennyit én adtam neki, és amennyiből titeket el tudott volna tartani. Úgy éreztem ezt jobb ha tudod mielőtt teljesen sajnálod az öreget. Nem tudom neked milyen történettel állt elő, de hazudott. A képek a postaládában lesznek, hogy el hidd, ha érdekel.
   Thomas szavaitól a kanapéhoz fagytam. Csak meredtem magam elé és pislogtam. A kávés csésze is kiborult a kezemből, egyenesen a szőnyegezett padlóra. Lassan Odell úrra szegeztem a tekintetem és engedtem, hogy a könnyeim útnak induljanak.
- Nem lehet igaz... - csak ezt tudtam súgni.
- Sajnálom kislány. - fejezte ki hazug részvételét Odell úr, majd vállamra helyezte egyik kezét.
Percekig még sírtam keservesen, közben Thomas csendben köddé vált.
Hajnalig sírdogáltam a kanapén fekve. Szépen lassan elaludtam a fáradtságtól, a fájdalomtól, a dühtől.
Csalódottságot éreztem az egész lényemben. Akkor este azt kívántam bár ne élnék.
Ilyen élete senkinek sem lehet.
Az egész tökéletesen felépített életem, gyerekkorom romokba dőlt egyetlen este alatt. Egy óra elég volt hozzá, hogy a rózsaszín köd eliszkoljon előlem és a helyére fekete füst kerüljön.
Már nem gyászoltam apámat, csak sajnáltam, hogy nem hamarabb tudtam meg és éreztettem vele ugyan azt a fájdalmat amit én akkor, azon az estén éreztem.
   Másnap délelőtt büszkén léptem ki a bíróság főbejáratán, miután sikeresen megnyertem még egy hosszú idők tárgyalását, perét.
Úgy éreztem innom kell a győzelmemre.
Egyedül kellett mennem, hiszen Adele gyermeket hordott a szíve alatt, Ash dolgozott és Kameronnal napok óta nem beszéltem.
Beültem nosztalgiázni abba a bárba ahol Adele-al és Ash-el voltam legelőször bulizni. A pultnál ültem amikor ismerős hang csengett a fülemben.
- Elena kisasszony?! - kérdezte meglepődötten a kapitányságról a rendőr miközben mellém ült.
- Jónapot rendőr úr! Mi járatban? - érdeklődtem, majd belekortyoltam a pohár 1962 Château Coutet édes boromba.
- Szolgálaton kívül el szoktunk jönni iszogatni a haverokkal. És ön? Rossz hír? - kérdezett vissza a rendezett ruhámat vizsgálva. Egyértelműen leesett neki, hogy nem otthonról mentem hófehér magassarkú cipőben, fekete testre simuló szoknyában és fekete blézerben ami egy fehér selyem trikót fedett.
Az arckifejezéséből olvasni lehetett, hogy ínyére volt a megjelenésem. Tehát nőiesen megköszörültem a torkom és válaszoltam neki.
- Megnyertem egy évek óta tartó küzdelmet és egy mocskos férfi soha többet nem láthatja a gyerekeit, se a napvilágot. - Hihetetlen büszkeséggel közöltem a rendőr szemébe mélyen nézve.
Elismerően bólintott egyet, majd kért egy pohárral ugyan azt amit én ittam. Amint kitöltötték neki, poharát megemelve invitált koccintásra.
Fülig érő szájjal koccintottam a mellettem ülő férfivel.
Szerettem ha elismerik amit csinálok. Egyfajta visszajelzést nyújtott, hogy jól csinálom amit csinálok.
Az egy dolog amit nem tudott csillapítani bennem a drága bor, a harag amit éreztem minden keserű nyelés közben. A nedű sajnos nem felejtette el velem a kínt ami mardosta a szívem.
- Nagyon szereti a munkáját, igaz? - kérdezte mosolyogva, mellyel a gondolatom terelte.
- Persze, életem végéig ezt akarom csinálni. Az utolsó lélegzetemmel is egy ártatlan embert akarok feloldozni. - feleltem nevetve.
- Kivéve egy olyan ártatlant, aki igazából nem az. Ugye?
- Önt hogy hívják? Ideje lenne megtudnom.
- igyekeztem témát terelni.
- Ez legyen az én titkom, Elena. - felelt mosolyogva, majd távozott a pulttól.
Összevont szemöldökkel néztem a férfi után. Ürességet éreztem magamban amiatt, hogy nem kaptam meg a kellő információt.
Éppen ettől jobban érdekelt a férfi.