A Főnök Szeretője

24. Fejezet

Kameron Odell

El kellett rabolnom a nőt akit szeretek, hogy megvédjem a szeretteit. Tudtam, hogy apám ezúttal nem kegyelmez és Elena halálát akarta, így muszáj voltam a saját halálomat is megrendezni.
Nem élhetek nélküle.
Lélegezni is nehéz ha nincs mellettem.
- Feleljen Kameron! Mondjon el mindent amit tudnunk kell. - ütött az asztalra Liam Colin ezredes.
- Elenán kívül senkihez sem vagyok hajlandó szólni egy árva rohadt szót sem. - válaszoltam mosolyogva.
Nem veszthettem el a magabiztosságom egy percre sem. Ez az egy dolog van az életemben ami mindenen keresztül átsegített.
A megtörhetetlen magabiztosságom.
- Elena nem mehet többet az ön közelébe! Szóval nagyon gyorsan kezdjen beszélni. - parancsolta Colin, mire én csak megvontam a vállam. - Kurva makacsok, ugye tudja? Egyik kibaszott Odell se képes beszélni! Mit akarnak? Hm?!
- Magával semmi beszélni valóm. Csak egyetlen egy dolog. Köszönetet mondok amiért megmentettek minket. Ha később jönnek egy órával akkor mind halottak lennénk. Kivéve persze apámat és Adriant. Elismétlem újra; Csak Elenához vagyok hajlandó hozzászólni. - látszólag hergeltem az ezredes urat, de figyelmen kívül hagytam a haragját. Lehet, hogy az öcsém, vagy az apám előbb vagy utóbb szóra fakadnak, de belőlem az életem árán sem húznak ki semmit.
Ezelőtt sem én voltam aki köpött, ezután sem én leszek.
Colin ezredes lassú léptekben közeledett felém, közben tűrte fel az ingjének a keze szárát.
- Ne kelljen a kínzást bevetnem Kameron úr. Legkevésbé sem szeretném azt a különleges arcát tönkre tenni. - mondta halkan a fülem mellett.
- Chh... Ezredes úr, higgye el nem az első pofon lesz amit kapok. És valószínű nem is az utolsó. - feleltem nevetve.
Biztos voltam benne, hogy nem tud újat mutatni. Nem először van dolgom kínzással. Elena érkezése előtt minden napom kínzás volt.
Hetente pedig szó szerint.
Apámnak nem volt ínyére, hogy nem neki dolgoztam. De sajnos egy buktatója lesz az életemnek míg meg nem szűnök létezni, az ellenállásom.
- Üthetnek, rúghatnak, ostorozhatnak, vezethetnek belém áramot, akár fel is köthetnek. De Elena nélkül én nem beszélek. Különben sem voltam benne az elrablásuk további szakaszában. Nem tudnék mit mondani, hiszen direkt nem avattak be. Érti már?
- Pontosan ezt fogom tenni, mert tudom, hogy tud valamit. Addig nem nyugszom ameddig nem tudok mindent a mocskos bűnszervezetükről. Holnapig kap időt, hogy megeredjen a nyelve. Viszlát!
- tájékoztatott, azután becsapta maga után az ajtót.
Idegesen megdőrzsöltem az arcom és gondolkodásba kezdtem.
Nem kezdhettem el akkor az árulást...
Így tehát álltam a szavam és a szerelmemen kívül nem beszéltem mással. Tűrtem az ütéseket, a sokkolót, az ostort a hátamon. Két hét időközönkénti kínzás után sem szóltam senkihez.
Már elgyengültem, alig ültem a székemben.
Már képzelődtem Elenáról.
Már éreztem az illatát.
És már láttam is.
Végül csak eljött hozzám.
Sajnáltam, hogy nem volt erőm a szemébe nézni, hogy nem tudtam megölelni.
Az igazat megvallva oka sem volt akkorra már, hogy szeressen. Így meglepő volt számomra, hogy eljött velem beszélni.
De mégis ott volt és segített, hogy rá tudjak nézni.
Örömömben kiabálni tudtam volna, ezerrel dobogott a szívem.
Kérdés sem volt ezek után, hogy elkezdek beszélni. Elmondtam neki mindent, mi-miért történt.

Miután elmondtam mindent, Elena egy apró mikrofon szerű dolgot dobott a földre, majd eltaposta.
- Szólni fogok az érdekedben, ettől a perctől fogva senki nem érhet hozzád. Semmiben sem lesz hiányod. Ki foglak innen vinni és ketten Olaszországba megyünk. - gyorsan elhadarta mielőtt a rendőrök bejöttek a terembe. Egy valamin jobban megakadt a figyelmem, nem volt rajta édesanyám gyűrűje.
Nem érdemeltem meg különleges bánásmódot. Végtére is embert, embereket raboltam. Bűnt követtem el ami elől már nem hittem, hogy megmenekülök. Ha Elena nincs, bele is törődtem volna a sorsomba. A fél életem elzárkózva éltem mindenkitől, csak édesanyám volt nekem.
Hahj, a sok rossz gondolatom, az volt én nekem a kegyetlen börtön. Magamat büntettem amiért nem voltam anyám mellett és nem védhettem meg. Thomas Odell még rajta is képes volt bosszút állni.
Leírhatatlanul gyűlöltem az apámat.
Édesanyámat a halállal bűntette amiért elvált tőle és megszökött hozzám, engem pedig a külön életemért anyám hiányával büntetett. Talán csak félt, hogy anya elárul róla mindent, nekem pedig figyelmeztetés volt, hogy ez vár rám is ha köpni merek.
Így hát hogy is lett volna bátorságom a rendőröknek mindenről beszámolni? A végén az én gyönyörű szerelmemet rántotta volna magával a halálba.
Nem volt a börtönben sem egy olyan személy akihez nem ért el a hatalma, tehát volt mitől félnem.
Tudtam, hogy akkor sem lesz nyugtom ha kiszabadulok.
Elenának igaza volt, mi csak szenvedést jelentettünk egymás számára. El kellett gondolkoznom, hogy vele akarok-e menni Olaszországba, vagy inkább magamtól óvom azzal, hogy leülöm a nekem kiszabott büntetést.
Az ajánlat kecsegtető volt, nem vitás.
De éreztem legbelül, hogy valakivel boldogabb lehetne.
Ez a kötődés csak azért volt irántam erős számára mert rajtam kívül senki nem szerette őrülten. Én az életem adtam volna érte gondolkodás nélkül.
Ha jobban végiggondolom, lettem volna olyan őrült, hogy hamarabb ölöm meg a saját apámat, minthogy ő ölje meg a szerelmem. Nekem Elena sokkal többet jelentett bármelyik családtagom közül. Hangozzon ez bármilyen csúnyán is.
Az élet nem mindenkinek fenékig tejfel.
Nekem pedig aztán bőven jutott a rosszból.

Elena egyvalamit nem tudott. Elhunyt édesapja a leszerelés előtt nemes és rangos katona volt. Tisztelgett a neve előtt mindenki. Sokak életét mentette meg. Az utolsó kívánsága volt, hogy az egyszem lányát bántódás ne érje. Tiszteljék annál is jobban, mint őt.
Így ha Elena ezzel tisztában lett volna akkor, nem kérdés, hogy visszaél vele. Okos nő, tudja használni az előnyeit.
Teltek a napok, de én továbbra sem tudtam eldönteni, hogy a sötét életembe rángatom-e.
Az óra pedig ketyegett.
Félreértés ne essék, nem gyáva voltam aki nem mert volna vele menni bárhova. Ellenkezőleg! Bátor az, aki hajlandó lemondani a szerelméért, hogy jobb élete lehessen.

Eljött a tárgyalásunk napja. Meglepődés nélkül néztem végig apámon és öcsémen. Őket sem kímélték a kínzást illetően.
- Te meg mit vigyorogsz baszdmeg?! - esett nekem Adrian ingerülten miután szánalmasan nevettem egyet a látványán. Csak azzal nem számolt, hogy engem hatan vettek körül és voltak készen a védelmedre ugrani.
A szerencséje az volt, hogy a bírónő előtt nem üthették már meg.
Még a tárgyalóteremben is külön helyet kaptam, tőlük távol.
Boldogan tekintettem Elenára, aki a terem jobb oldalán foglalt helyet. Játékosan tartottuk a szemkontaktust.
Édes istenem ez a nő... megvadított egy pislogásával.