A Főnök Szeretője

3. Fejezet

- Adele - szólítottam meg baratnőmet, hogy segítsen felhúzni a cipzárt a fehér testre simuló ruhámon - Gyere mert már nem kapok levegőt, úgy próbálkozom.
Adele vigyorogva hozzám sietett és egy mozdulattal felhúzta a cipzárt. Még igazgattunk magunkon pár dolgot, aztán magamra fújtam a kedvenc parfümömet és nyúltam volna a kocsi kulcsáért, de Adele elragadta a kezem.
- Minek az? - kérdezte a szemeit kerekre nyitva - Iszunk is, nem kell neked az. Majd megyünk taxival.
- Oké, ahogy szeretnéd. - egyeztem bele, bár én ezelőtt sosem ittam. Nekem az is fura volt, hogy az éjszakába megyek. Túl jó lány voltam eddig...
   Már egy jó ideje a bárpultnál ittuk a pezsgőnket Adeleval, amikor megjelent Ash. Kérdően Adelera néztem, azt gondoltam szándékosan hívta meg, hogy legyen mellettünk egy védelmező kéz.
Az este további részében már annyit ittunk, hogy jelezte a szervezetem, itt állj! Elég volt a keserű alkoholból.
Hangosan kacaráztunk, a munkahelyi történeteiket mesélték Ash és Adele. Néha olyan pillantást vetettek egymásra, mint ha többet éreznének egymás iránt. A gondolatom után megcsóváltam a fejem és tovább élveztem a vicces sztorikat.
Amikor Ash és Adele elmentek táncolni, én friss levegőre vágytam, ezért kimentem a szórakozóhely elé. Mély levegőket fujtam be, s ki. Jól esett ahogy a hideg levegő simogatja arcomat. Kicsit fázni kezdtem, hiszen nem sok anyag volt rajtam.
Éppen menni készültem be, amikor egy erős férfi kéz utánam nyúlt és visszarántott. El sem kell mondanom mennyire megrémültem. Akaratlanul is a férfi felé fordultam és szemügyre vettem.
Fekete farmer nadrág, fehér ing, rajta fekete öltöny. Az inge félig kigombolva, így látszott az összes tetoválás ami a mellkasát borította. Arca markáns, komoly és ellenséges. Haja lógott a szemébe, így azt nem láttam. Kidolgozott teste volt, nálam egy fejjel magasabb.
Alig kaptam levegőt ahogy a tüdőm összeszűkűlt a félelemtől.
- Mit akarsz? - kérdeztem tőle remegő hanggal, igyekeztem a szemébe nézni. - Vedd le rólam a kezed!
- Gyere velem, ameddig csak a karodat szorítom. - felelte higgadtan, de mégis olyan erőszakosan, amitől könnyek szöktek a szemembe és engedelmeskedtem neki.
   Egy fekete SUV felé vonszolt. El sem akartam hinni, hogy a munkatársaim nem jöttek utánam hol a francba lehetek olyan sokáig. Beletörődve a sorsomba beszálltam az autóba és hagytam, hogy a termetes férfi becsattolja nekem a biztonsági övet.
Csak figyeltem a sötétített ablakból ahogyan elhagyjuk a helyet, a barátaimat...
- Fel sem ismersz? - szólított meg a férfi hang amitől összerándult a gyomrom is. Nem akartam hallani a hangját, sem látni az arcát. De folyton a visszapillantó tükörből nézett engem.
- Nem ismerlek fel, nem is akarlak! - feleltem riattan, amitől eltökélten felnevetett.
- Adrian vagyok kicsilány... - morogta magaelé amitől még jobban össze szorult a gyomrom és hatalmas könnycseppek folytak le az arcomon. Miért rabol el engem ez az ember megint? És itt volt a hangsúly... Megint...
Egyszer már megtette amikor apám rossz üzletbe keveredett és ezzel bajt hozott a családra, de akkor nem vitt sehova. Csak az autóba ültetett ameddig apám nem tett elégtételt.
   Már elhagytuk a várost és az erdő széléhez érkeztünk, egy elhagyatott kunyhóhoz.
- Adrian mit akarsz tőlem most? - üvöltöttem rá amelytől levonta vállait. Egykedvűen rámtekintett és a kunyhó felé biccentett. Ujjával a bejárat felé mutatott.
- Be fogunk oda menni, és addig tartalak ott ameddig az apád nem fizeti meg bűneit.
- És miért pont én?
- Te vagy a legféltettebb kincse apucinak. - mondta gúnyolódva. Kiszállt az autóból, kirángatott és mentünk a kunyhó felé. Végig rajtam tartotta a kezét.
- De nekem munkám van, ezt csak így nem lehet csinálni! - próbáltam sajnáltatni magam, de látszólag meg sem hallotta Adrian a nevetséges mentegetőzésem.
Bedobott a kunyhóba amelytől a fehér ruhám poros, koszos lett. Fáztam, hideg volt.
Közelebb lépett hozzám és a hajamat megmarkolva maga felé irányította a fejem.
- Gyönyörű, makulátlan az arcod, de a főnököm egyenesen a tudtomra adta, hogy ha ezúttal sértetlenűl maradsz akkor én bánom. - sorolta a szavakat mocskos szájából arcrezzenés nélkül. - Igaz, nem tudom tagadni, hogy nehezemre esik de a saját életem mégis csak fontosabb.
   Próbáltam védeni a kezemmel az arcom, de csak kaptam a pofonokat. A fájdalomtól sírva feljajdultam és csak néztem a könyörtelen férfi szemeit miközben elbánik egy gyenge nővel. Aztán az utolsó ütés ököllel jött felém, a bal orcámra. Az egész fejem lüktetett. Hangosan jajdultam föl. És ahogy elment iszonyúan zokogni kezdtem. Vertem az ajtót amin kilépett. Átkoztam apámat, hogy hazudott és nem tudott leszokni a mocskos ügyekről és ezzel veszélybe sodort engem.
Meguntam a dacolást és az egyik sarokba fészkeltem magam, próbáltam azt a kevés ruhadarabot is magamra simítani ami volt. Pár órán belül elájultam az éhségtől, fájdalomtól és attól, hogy percről percre jobban hűl a testem le.
Reggel arra ébredtem, hogy nedvesség árasztja el az arcomat. Kinyitottam a szemem - amennyire csak lehetett a duzzanattól, - és Adrianra néztem fel. Semmi könyörület az arcán ahogy leöntött vízzel.
- Szabad vagyok? - kérdeztem naivan, mire hangosan tört ki belőle a nevetés. - Ne nevess te rohadék!
- Régen is szerettem amikor káromkodtál. - hajtott el a szememből egy kósza hajszáltincset miközben a tekintete nem hagyta nyugodni az enyémet. - Nem engedlek el, mert apád nem fizetett még. - felelte higgadtan. - Viszont hoznom kellene neked valamit mert megölni nem akarlak.
- Miért nem!? - mordultam rá és az arcába másztam, amitől kikerekedtek a szemei és óvatosan hátrébb dőlt. - Akkor legalább nem kellene félelemben élnem! - kiabáltam reszketve.
   Adrian egy percre sem enyhült meg rajtam, felállt és elment. A falnak csaptam a fejem és sírni kezdtem. A fájdalomtól lüktetett a fejem. Nyeltem a könnyeimet, melyek keveredtek a szám széléről felázott vérrel. Fél óra múlva két táskával jelent meg.
- Gondodat viselem, bármeddig is kell itt lenned.
- motyogta magaelé, aztán letette a roskadozó asztalra a táskákat. De én nem akartam, hogy gondozzon, csak engedjen el. Ettől függetlenül előtte kellett átöltöznöm, abba a ruhába amit az én lakásomból lopott el nekem.
- Most pedig takarodj el innen és hagyj egyedül! Látni sem bírlak te szörnyeteg! - vágtam a fejéhez fogaimat összeszorítva. Becsapta maga után a gyenge ajtót és láttam az ablak kicsi résén ami maradt a beszögelés után, ahogy a kocsinak támasztja magát és elgyengül. Valószínű nem akarta ezt a munkát csinálni, főleg úgy, hogy gyerekkori barátok vagyunk, csak éppen az apáink ellenségek.
Titokban a szívem mélyén azt reméltem valaki megment... és az a valaki Kameron.