A Főnök Szeretője

1. Fejezet

Tehát elkezdődött életem első munkanapja. Nem igazán így terveztem az életem, de még jöhet változás. Lelkem mélyén érzem, hogy még sok jó és ártatlan ember mellett fogok kiállni! - gondolom naivan.
Ketyeg az óra, már főztem ebédet, s estére vacsorát. Átböngésztem az összes adót ami a tévében megy és kétszer átvasaltam a pólóimat. Egyszer csak eljött az idő.
Délben felöltöztem, felkötöttem a hajam és elindultam a kedvenc zenémet hallgatva. Immár a személyzeti parkolóba álltam - ez legalább jól esett. Bementem a hátsó bejáraton, körülnéztem - sehol senki. Bátran felfedeztem a női öltözőt, lepakoltam a táskám majd átmentem a konyhába, hogy eltegyem a hűtőbe az éthordóm.
- Szia Elena! Jól beosontál! - kuncugott mögöttem a főnököm.
- Szia! Ugyan, én nem akartam. De nem volt a környéken senki. - feleltem.
- Izgulsz?
- Nem különösen. Érdekel mi lesz a dolgom, de nem izgulok.
- Nos, akkor ha kész vagy, gyere az irodába és beszélünk. Van még pár perced.
- Mehetünk most is, nincs más dolgom.
Udvariasan maga elé engedett és az irodába sétáltunk. Megkaptam a kulcsaim, egy a hátsó kapuhoz, bejárathoz, a vevői bejárathoz és a széfhez. Kaptam mellé egy kártyát melyet munka kezdéskor, szünetben és a munka végén kell használnom. Ezután a gépéhez engedett s megmutatta az összes programot amit tudnom kell használni - de gyakorlatban könnyebb lesz megtanulni. Ezután körbevezetett a kollégák között, bemutatott. Mindenki mosolyogva üdvözölt, kellemes, közvetlen társaság. Pár óra teljesen gyorsan elrepült, Kameron társaságában hamar eltelt az idő.
- Van kedved együtt ebédelni velem? - kérdezte miközben a telefonját a füléhez tartva várta, hogy a vonal másik végén válaszoljanak.
Bólintottam, úgy gondoltam semmi akadálya, hogy együtt ebédeljünk. Hallottam, hogy a vonal másik végén válaszra méltatták a főnököt, tehát ki akartam menni az irodából, de elragadta a kezem.
Álltam előtte és csak néztem az arckifejezéseit mit beszéd közben használt, szemét fürkésztem. Néha összetévedt szemkontaktusunk s elmosolyodott.
- Tehát, mehetünk? - kérdezte miután letette a telefont.
- Persze.
- Csak utánad! ... Egyébként azért akartam, hogy velem maradj az irodában mert nemsokára neked is kell intézni ilyen telefonos ügyeket.
- Igen, világos volt. Szóval ha az egyik dolgozó jelzi, hogy a beszállító lehagyott valamit, te csak oda csörögsz és már hozzák is? - kérdeztem csodálva.
- Vagy később éppen te parancsolod, hogy hozzák még aznap, mert fontos. - felelte.
- Legalább akkor ennyiben igazságot szolgáltathatok. - dünnyögtem az orrom alá.
- A dolgozókkal lehetsz még igazságos attól, hogy nem vettek fel ügyvédi irodába. Te legalább tudod mit szabad mit nem. - nevetett.
- Na és te hány éves vagy? - kérdeztem kíváncsian miközben melegítettem az ételem.
- Én kérem szépen harmincnégy éves vagyok.
- felelte mitől nagyot nyeltem.
- Szemtelenül jól tartod magad! - közöltem csodálattal.
Az ebéd többi részét beszéddel töltöttük, nem volt egy perc néma csend sem. A szemeivel elkáprázott. Pár falat étel csúszott csak le mindkettőnk torkán. Nagyokat nevettünk, mosolyogtunk. Mindez tartott ameddig nem hívták ki az eladó térbe. Mint egy tűzoltós, készen álltunk ugrani a helyzet megoldása érdekében.
- Te maradj csak. Van még 15 perc az ebédszünetből, majd egy másik alkalommal megmutatom ilyenkor mit kell tenni. - kacsintott miután felálltunk.
Ő a főnököm, ezt parancsolta, tehát ha maradnom kell, maradok. De valahogy nem volt kedvem tovább enni, csak kapargattam a tányért.
Visszakotortam az ételhordóba az ételt, majd elmosogattam mindent amit találtam a mosogatóban.
Egyszer csak egy tündéri nő lépett be az ebédlő ajtaján és egyből éreztem egyfajta kapcsolódást!
- Szia! Veled még nem találkoztam! Hogy hívnak?
- kérdeztem óriási érdeklődéssel.
- Szióka! Adele vagyok! És az új vezető asszonyt hogy hívják? - kérdezett vissza csillogó szemekkel.
- Elena vagyok, és mégegyszer ne hívj vezető asszonynak mert az túl hivatalos! - parancsoltam, mire mindketten felnevettünk.
Utolsó perceimet azzal a tündéri lánnyal töltöttem, nagyon sokmindent meg tudtunk egymásról rövid idő alatt. Többek között, hogy egy lakás tömbben lakunk, pár szint különbséggel. Ezután kérdés sem volt, hogy együtt járunk dolgozni. A csillagjegyünk is megegyezik, a múltunk.
Valahol a szívem mélyén éreztem a kötődést, jó érzéssel töltött el.
Úgy éreztem kitörhetek a magányos életemből. Sosem tudtam úgy barátokat szerezni, vagy megtartani a szüleim jóhíre miatt. Mindenki kivételezett velem, újjal mutogattak rám, irigyeltek amit csúfolódás módjában mutattak felém. Valahogy ebből az okból kifolyólag éreztem azt, hogy nekem ügyvédnek kell lennem és igazságot tartani az emberek között. De persze ember tervez, Isten végez. Nem lehet minden úgy mindig ahogyan mi szeretnénk. Természetesen kérhettem volna segítséget a szüleimtől, de belefáradtam, hogy annyi mindent nekik köszönhetek. Érett, felnőtt nő vagyok, a saját talpamra kell állnom és a saját kenyerem ennem. Az egyetem időszaka alatt engedtem, hogy eltartsanak, viszont ahogy megkapom az első igazi fizetésem, le kell venniük rólam a kezüket.
- Hát itt ki mosogatott el? A takarítónő csak estefelé jön. - kérdezte Kameron Adelere nézve.
- Én voltam! Unatkoztam, s nem bírtam enni a maradék időben. - tereltem el a figyelmét Adeleról.
- Aranyos vagy, de legközelebb ne fáradj. Most pedig ha kérhetlek, és befejeztétek a beszélgetést, gyere az irodába. A legfontosabb dolgot kihagytuk.
Átmentünk az irodába, leültünk és egy halom papírt rakott elém amit alá kellett írnom. Már a huszadik papírra írtam le a nevem, mire nem tudtam kihagyni ezt a kérdést.
- Ugye most nem a vesémet adom el?
- Vicces nő vagy Elena. Természetesen nem!
- kuncogott. Legalábbis nem ma... - váltott komoly arcra.
- Haha Kameron, poénos egy fickó vagy! - törtem ki hangos nevetésben -. Khm... Bocsánat. - tűrtem zavaromban a fülem mögé a hajam.
- Ez a sok papír mind fontos dokumentum. A fele példány a sajátom, a másik felét neked kell hazavinned. Jogászként tudhatnád mi az a munkaszerződés. - csipkelődött féloldalas mosollyal.
- Köszönöm, hogy emlékeztetsz. - feleltem suttogva.
Megfogta a kezem és felsegített a székből. Másik kezével becsukta az ajtót, de végig rám nézett.
- Ne haragudj, nem úgy gondoltam. - mondta miközben kínjában oda vissza jártak szemei.
- Semmi baj, nem vettem magamra. Egyszer majd beletörődöm. És ha majd itt nem lesz rám már szükség akkor megpróbálom újra az igazi utam.
- Rád itt mindig szükség lesz! - felelt erényesen.
Abban a pillanatban úgy éreztem - életemben először, hogy igazán szükség lehet rám valahol, valakinek.
- Rendben, de most folytassuk a munkát. Van még bőven mit tanulnom. - kértem alázattal.
Ismét maga előtt engedett ki az ajtón és előre mentünk a pénztárakhoz...