A Főnök Szeretője

9. Fejezet

Őszintén kérdeztél volna az érzéseimről?
A válaszom az hogy nem tudom. Egyszerre vonzott, de egyszerre taszított. De mégis a vonzásnak adtam teret. Annyira megbabonázott, hogy józanul másnap reggel megbántam azt, hogy esélyt adtam más férfinek. Másrészt azért is volt bűntudatom, hogy miattam bajba került a gyerekkori barátom. Nem tudtam mi lett vele, mivel később nem mehettem vissza az apartmanba, hogy megnézzem. Kameron egy időzített bomba volt minden percben. Nem akkor ha nem volt úgy valami ahogy ő akarta, hanem ha valaki közeledni akart hozzám rajta kívül. Még a tengeren túl sem volt nyugtom tőle. Pedig amikor elmondtam ha vele maradok akkor megfulladok, mégpedig a hatalomtól amit felvesz az életem felett, akkor úgy éreztem a hallgatásából, hogy megért engem és békénhagy. Ezidáig egy délibáb voltam számára akihez hozzászólni sem tudott, most mégsem tud nélkülem élni.
- Miért főzöl? - Kérdezte nyújtózva, ásítozva ahogy kijött a hálószobából. - Nem egy étterem van itt ahol tudtunk volna reggelizni.
- Én most vagyok éhes és nem fél vagy egy óra múlva. - Kitálaltam a kész tojásrántottát, mellé raktam a frissen felvágott zöldségeket és a meleg pirítóst. Kameron elé raktam az egyik tányért, a másik tányérral pedig leültem mellé. Látszott rajta, hogy ez neki megvan szokva az otthoni szolgálótól.
- Köszönöm Elena. Csodás lett. - Csókot nyomott az arcomra, majd megreggeliztünk nyugalomban. Ezt az együtt töltött időt még nem ismertem. Nyugalomban vele, nevetve időt tölteni együtt és két normális emberként beszélgetni.
- Szeretnél még itt maradni vagy hazamenjünk? Mert nincs már olyan jó idő ahhoz, hogy legalább a tengerhez lemenjünk. De... ha szeretnéd össze is bújhatunk. - Mosogattam miközben egyre jobban bújt a nyakamhoz és ölelt magához. Nem tudtam mi is lenne a legjobb. Dolgozni akartam kicsit, de vele is lenni. Bökte az oldalam, hogy mi lett a válófélben lévő anyukával. Merengésem dühös kopogás zavarta meg. Mindketten egyszerre kaptuk a fejünket a bejárat felé, az ajtóhoz mentünk, Kameron kíváncsian nyitott ajtót. Ahogy megláttam ki áll a túloldalon, elkerekedtek a szemeim. A bűntudat ami marta a szívem, pillanatok alatt felerősödött és gyomoridegem lett.
Alexander állt a küszöbön túl, feldagadt szájjal és monoklis szemmel.
- Alex mit keresel... - mentem közelebb, de Kameron megragadott.
- Elena menj be a nappaliba és ülj le! - felelte szúrós tekintettel.
- De!
- Azt mondtam le ülsz a nappaliba! - mordult rám amitől teljesen ideges lettem.
Gondolkoznom se kellett azon megteszem-e. A nappali felé vettem az irányt, de a kertbe mentem ki végül. Körbe néztem lát-e valaki az emberei közül, majd ahogy tisztáztam a helyet, átmásztam a sövényen és mentem amerre láttam utat. Siettem, kapkodtam a lábaimat ahogy tudtam. Amennyi megmaradt az előző éjszakából és tudtam úgy az utat, próbáltam vissza találni az apartmanhoz.
Nem voltam kiváncsi újabb erőszakra. Aggódtam Alex miatt, de menekültem a bűntudatom elől. Aznap, attól független, hogy késő tavaszi idő volt, enyhe hideg szél fújt. Nemigen volt rendes ruhám, csak ami azelőtt este megszáradt. Sok bolyongás után végre megláttam a házikót. Beszaladtam és körülményes szétnézés után kulcsra zártam az ajtót. Meleg fürdőt vettem és kisírtam magam. Tudtam, hogy már Kameron embere, vagy ő maga elindult értem, de próbáltam olyan gyorsan össze szedni a ruháimat ahogy tudtam.
   Órák múlva se jelentkezett senki. A környéken egy falevél sem mozdult meg. Ekkor úgy éreztem most kell indulnom. Bepakoltam a csomagtartóba a dolgaimat és ahogy tudtam elindultam a reptérre. Igyekeztem nyugtatni magam a kedvenc zenéimmel, és csak egy másodpercre nem figyeltem, megtörtént a baj. Ameddig tekertem a telefonomon a zenéket, nem volt elég, hogy fél szemmel figyelem az utat. Elém termett egy kisgyerek és gondolkodás nélkül a másik irányba fordítottam a kormányt.
Át a szembesávba...
Abban a pillanatban csapódott ki a zsák, ahogy a két autó összeütközött. Erős fájdalom nyilalt a fejembe és éreztem ahogy a mellettem betört ablak szilánkjai sértik fel a kezem.
Forgott velem a világ.
Zsibbadt a kezem.
Halkult körülöttem a világ, de csak Kameron hangját hallottam ahogy a nevemet kiabálja. Éreztem, hogy mellettem nyílik az ajtó, de elsötétedett minden.
Úgy éreztem megszűnök létezni.
- Jó reggelt édesem! - Hallottam meg édesanyám hangját miközben szépen lassan nyílt ki a szemem. Homályosan láttam meg anyám arcát aki széles mosollyal ült mellettem a könnyeit törölve. Először értetlenül méregettem magam, nem tudtam hol vagyok s miért. Aztán erősen futottak végig a fejemben az emlékek. Visszhangzott a fülemben az ütközés pillanata.
- Szia anya! Apa is itt van?
- Igen, itt van csak lement a doktorhoz ahogy megláttuk, hogy ébredezel.
- Hiányoztál anya! - feleltem könnyes szemekkel.
- Jaj, édesem! Te is hiányoztál! Hála az égnek, hogy életben maradtál! - Közelebb ült hozzám édesanyám és szorosan magához ölelt. Valóban hiányzott az az illat amit csak rajta éreztem. A bőre melege amit csak ő tudott magából árasztani. Az anyai szeretet. Olyan jó érzés volt ahogy simogat, hogy úgy éreztem örökre úgy akarok maradni. A legnagyobb lelkű ember akit a világon ismertem. Sosem veszekedett velem, egy szóból megértett és az első ember volt akinek vérbe futott a szeme ha velem történt valami. Ha kettőjük házasságát össze mértem, igazából anya volt a férfi a kapcsolatban. Apa azon kívül, hogy jól keres és megtudja adni azt ami kell, a leggyengébb ember akit ismertem. Hamarabb voltam ,,anyuci kicsi lánya", mint apámé. De nem bántott a dolog. Így is kell lennie.
- Jó reggelt Elena! Hogy érzi magát? - Kérdezte egy női orvos miután az ágyamhoz lépett.
- Jobban, mint gondoltam. A kezem fáj de csak a sérülés miatt.
- Rendben, ez nagyszerű! El kell mondanom azért pár dolgot. - megértően bólogattam és figyeltem mit fog mondani. - Nos, elég erős agyrászkódásod volt, amitől csoda, hogy van emlékezeted. Ja, igen! Már a saját hazádban vagy. Egy férfi szállítatott ide egyből a baleset után azonnali hatállyal, vitatkozni se lehetett vele, hogy kockázatos. A kezeden kötés kell legyen, mivel pár szilánk jobban felsértette és mély sebeket okozott.
- Minden rendben? - Kérdezte anyám ahogy a doktornő elhallgatott és vészjóslóan magaelé bámult. Látszott rajta, hogy szeretne mondani mégvalamit de nehezen tudja elkezdeni.
- Persze, csak nem tudom, hogyan mondjak el ilyen rossz hírt.
- Mondja már doktornő, ne húzza az agyunkat!
- Elena kisasszony elvetélt.
Elvetélt... - Mondogattam magamban. Nagyra nyíltak a szemeim és csak meredtem előre a falra. Elvetéltem? Mióta lehettem terhes? Teljesen lesokkolt ez a váratlan hír és csak egyre tudtam gondolni.
Legszívesebben elmenekülnék a világ elől. Keserves sírás tört rám. Alig lehetett megnyugtatni. Egyre jobban csak a hasam szorongattam, érezni akartam a babámat, de már nem lehetett. Esélye se volt megismerni a világot. Talán a sors akarta így. Lehet nem lettem volna még felkészülve egy csöppségre. Hogy is lehettem volna... a saját életem se volt rendben. Mégis ott motoszkált a fejemben, hogy a szerelmem apró darabkája volt. Ha még nem is álltam volna készen az anyaságra, teljes szívemből szeretni tudtam volna. Neki szenteltem volna az életem. Semmi és senki nem árthatott volna neki. Egy gyermeket megmentettem, egyet elvesztettem.