A pályán kívül - Pedri / FC Barcelona ff.

25.fejezet: Döntések

Aznap este a meccs után, Pedrin kívül mindenki az alagsorban ütötte el az időt. A szezon utolsó hazai meccse és a Camp Nou búcsúztatása ugyanis olyan varázslatosra sikerült, hogy a fiúk még órákkal később is teljesen éberen beszélgettek. A legtöbben arról az időszakról nosztalgiáztak amikor még a La Masia-ba jártak és csak kisfiúkként ábrándoztak arról, hogy milyen lehet egy nap a nagybetűs Barcelonának játszani.

Csak mosolyogva, csendben hallgattam a történeteiket.

Némán néztem végig rajtuk egyesével. Ferranon és Ericen akik egymás mellett ülve nevettek Balde sztoriján, Ansun aki Pablitonak mesélte, hogy kicsiként mennyit játszott Gavival egy csapatban. Majd aztán Balde feldobott egy témát ami mindenkit érdekelt, így a fiúk egymás szavába vágva szóltak hozzá.

Szorosan lehunytam a szemem egy másodpercre. Próbáltam megőrizni ezt a pillanatot és azt a rengeteg szép emléket, amit velük éltem át.

Reméltem, hogy erre a pár hónapomra örökké emlékezni fogok. Hogy amikor ők világklasszis focisták lesznek, majd a tv előtt ülve mesélhetem a gyerekeimnek, hogy én bizony találkoztam a példaképeikkel. És nem csak hogy találkoztam, de minden napomat velük töltöttem. Velük dolgoztam, velük nevettem, velük buliztam, velük örültem a győzelmeknek. És ők is ugyanúgy ott álltak mellettem, ahogy én mellettük. Velem ünnepelték az első kiadott dalom sikerét, és velem sírtak mikor mélypontra értem. Úgy szurkoltak nekem a nagy fellépésemen, ahogy én szoktam minden egyes meccs alatt a kispadon.

Habár most még nem lettem volna rá képes, de tudtam, hogy egyszer Pedrire is mosollyal az arcomon fogok visszagondolni. Egyszer, mikor már nem szúr kést a mellkasomba az utolsó nekem címzett szavainak emléke. Talán majd egy szép hétvégi estén róla is mesélek a gyerekeimnek. Talán mikor együtt nézem velük a Barcelona meccseit és a kicsik kerek szemekkel figyelik a csapat kapitányát, akkor majd eszembe jut a sok boldog emlékünk és az, ahogy éreztem magam mellette. Hogy egy időben a puszta közelsége képes volt felmelegíteni az egész testem. Hogy mellette nem tudtam nem mosolyogni. Hogy habár minden kettőnk ellen szólt, az ami köztünk volt mégis a legkönnyebb, legtökéletesebb kapocs volt a világon.

Mielőtt teljesen elérzékenyültem volna, felálltam és kisétáltam a lépcsőházba. Addig mentem felfele, míg a telefonom térerőt nem talált. Akkor viszont leültem az egyik lépcsőfokra. Az alagsorból néha-néha felhallatszódott a fiúk beszélgetése és nevetése, de tudtam, hogy engem senki nem fog hallani.

Bepötyögtem a telefonszámot és tárcsáztam.

Míg kicsörgött, elgondolkoztam azon, hogy vajon jól döntöttem-e, de mikor a magyar hang beleszólt már nem gondolkoztam tovább.

-Eszterházy Róbert! – mutatkozott be köszönés gyanánt a fáradt férfihang.

-Jó estét! Herczeg Anna vagyok. Elnézést amiért ilyen későn telefonálok.

-Anna! Örülök, hogy végre hallok felőled! – lelkesedett fel a magyar labdarúgó-válogatott online megjelenésért felelős menedzsere.

-Ennek én is örülök. És remélem áll még az ajánlat amit az utolsó megbeszélésünkön kaptam.

-Persze, hogy áll! – felelte Róbert határozottan. – Sikerült döntésre jutnod?

-Azt hiszem, hogy igen. – sóhajtottam egy nagyot, mielőtt véglegesen elhatároztam volna magam. – Szeretnék a magyar válogatottal dolgozni.

-Ez remek hír! – válaszolt boldogan. – Nagyon örülünk a munkádnak, Anna, és természetesen a döntésednek is. Feltételezem ezesetben megbeszélted ezt az ottani főnökeiddel is, igaz?