A pályán kívül - Pedri / FC Barcelona ff.

12.fejezet: A kidőlt fa

Egy napom maradt vasárnapig. Vagyis egy napom maradt, hogy Pedriékkel legyek Tegueste-n, mielőtt Budapestre repülök a magyar válogatott edzésére.

Mikor a többieknek elmondtam, hogy a válogatottnál fogok dolgozni, mindannyian örültek nekem és nem győztek gratulálni. Pedri is így tett. Arcára széles vigyor ült, miután elmeséltem neki a telefonhívás részleteit. Azonban meg tudtam volna esküdni, hogy egyetlen másodpercig szomorúság suhant át arcvonásain.

Ahogy a napok teltek, egyre jobban éreztem magam Gonzálezékkel. Ez a család mindent megtett, hogy úgy érezzem, mintha közéjük tartoznék. Nagyon közvetlenek és kedvesek voltak velem egész héten, amiért iszonyú hálás vagyok nekik.

Kedden Lucíával voltam, amíg a fiúk a barátaikkal töltötték a napot a városban. A lánnyal teljesen egy hullámhosszra kerültünk. Nagyrészt csak zenét hallgattunk, miközben be nem állt a szánk. Meséltünk egymásnak az egyetemről, bulikról, fiúkról, családról, célokról és nehézségekről. Aznap este csaptunk egy rögtönzött pizsipartit. Osztoztunk a szobámban az ágyon és hajnalig nachost ettünk mindenféle agyament, homemade szósszal és folyamatosan csak beszélgettünk, egészen addig amíg Fer át nem kopogott, mert nem bírt tőlünk aludni.

De még az este előtt megismerhettem Adrian és Lucía szüleit, vagyis Pedri nagybátyjának a családját is, hiszen átjöttek vacsorára. Életemben először ültem egy ehhez hasonló nagy, családi asztalnál és az talán méginkább hozzátett az élményhez, hogy spanyolok vettek körül. Mindenki beszélgetett mindenkivel, az sem akadályozva meg őket, ha az illető éppen az asztal másik felén ült. Olyan csillogó tekintetekkel és vigyorgó szájjal adogatták egymásnak a kenyeret az asztal egyik feléről a másikra, mintha most látnának először ilyen ételt. A kertben elfogyasztott vacsora több különböző beszélgetéstől, evőeszközök csörgésétől és nevetéstől volt hangos. Az asztal körül érezni lehetett a szeretetet és ha nem ismerném őket, csak mondjuk távolról figyeltem volna a jelenetet, akkor is meg tudtam volna mondani, hogy ezek az emberek, akik az asztal körül ülnek, bármit megtennének egymásért. Hiszen nekik a család a legfontosabb.

Adrian-nek és Lucía-nak sajnos másnap reggel korán le kellett lépniük, mert mindkettejüket várta az egyetem. Azután a program hétvégéig szinte ugyanaz volt. Medencézés és tengerpartozás Pedrivel és Ferrel, olykor félbeszakítva egy-egy edzéssel, majd pedig éjszakákba nyúló videójátékozások.

Lassan elérkezett a szombat, az utolsó napom Tegueste-n. Éppen a konyhában álltunk Pedrivel tanácstalanul, miután meghallgattuk Fer utasításait, miszerint készítsük elő a zöldségeket a paella-hoz.

Pedriék nagymamája aznap délre lett áthívva ebédre és Fer, séf lévén bevállalta a főzést, feltéve ha segítünk neki. A probléma ott kezdődött, mikor Fer magunkra hagyott minket, „Mindjárt jövök, kezdjétek el!" címszóval. Sem Pedri, sem én nem csináltunk még soha életünkben paellat, ezért csak elveszve forgolódtunk a konyhában. Ráadásul én még nem ismertem ki magam a helyiségben, nem tudtam, hogy mit hol találok. Lassan azonban kiderült, hogy Pedri sem.

-Most komolyan nem tudod, hogy hol vannak a vágódeszkák? – néztem rá furán, mire a fiú csak széttárta a karját, majd minden fiókot és szekrényt kinyitott.

-Honnan tudjam?

Félig felhúzott szemöldökkel figyeltem, hogy mit csinál.

-Talán onnan, hogy itt éltél...mennyit is? Vagy tizenhét évet?!

-Biztos át lett rendezve, azért nem találom. – vakarta a tarkóját.

-Ja, biztos! – nevettem el magam.