A pályán kívül - Pedri / FC Barcelona ff.

28.fejezet: Otthon

Mintha pár másodpercre az idő is megállt volna.

Mindketten tudtuk, hogy nem lenne szabad ilyen közel állnunk egymáshoz, főleg a történtek után. De egyikünkben sem volt annyi erő, hogy hátralépjen.

Csak egymást fürkésztük, várva hogy valamelyikünk megszólaljon, vagy legalább hátrébb lépjen. De egy jó darabig egyik sem történt meg.

Pár másodpercig én is csak élvezni akartam Pedri közelségét, hiszen tudtam, hogy nemsokára vége lesz a pillanatnak.

-Mit csinálsz itt? – törte meg a csendet végül az arcomat fürkészve. – Nem úgy volt, hogy felmondasz és visszamész az egyetemre?

Tekintete fura és zavaros volt. A lelkemet eladnám azért ha csak egy kicsit tudnék most a gondolataiban olvasni.

-Átvettek levelezőre, így online vannak az óráim. Tudok dolgozni és nem kell hazaköltöznöm. – feleltem halkan a szemkontaktust egyszer sem megszakítva.

Pedri hirtelen lehunyta a szemét és ajkait egy vékony csíkká szűkítve tett egy lépést hátra. Mozdulatát látva mintha az addig körülöttünk pattogó szikrák most már csak belőlem záporoztak volna.

-Azért ennyire ne örülj! – förmedtem rá, hiszen a reakciója alapján akár egy pólójára ragadt szösz is lehettem volna, amit egyszerűen sehogy nem tudott leszedni magáról.

A fiú enyhén megrázta a fejét.

-Ha nem jössz vissza akkor könnyebb. – mondta halkan, majd feldúltan a saját lakásának ajtajához lépett feltett szándékkal, hogy bemegy rajta, ezáltal nem kell többet velem foglalkoznia.

-Mi könnyebb? – tártam szét a karom idegesen.

-Elfelejteni... – válaszolta Pedri, mielőtt magára csukta volna a lakása ajtaját.

A válaszától köpni, nyelni nem tudtam. Valahogy arra nem számítottam, hogy ez a beszélgetés ide fog kilyukadni.

„Ha nem jössz vissza, akkor könnyebb elfelejteni."

Mégis miért kéne elfelejtenie?

-Nem! – mondtam magamban, majd egy mozdulattal hirtelen ledobtam a vállamra akasztott kézipoggyászomat a két bőröndöm mellé. Sem azokkal, sem a nyitott 203-as ajtóval nem törődtem. Tenyeremmel elszántan nyomtam le a 217-es lakás kilincsét ami szerencsére nem volt kulcsra zárva. Kérdés nélkül, hatalmas lendülettel berontottam. Úgy éreztem, hogy az idegtől még a belső szerveim is reszketnek, de akkor ezzel nem foglalkoztam.

-Anna! – fordult meg Pedri a nappalija közepén állva, mikor érzékelte, hogy egy forgószél rontott be az ajtaján. Arckifejezése enyhén felháborodottnak mutatkozott, amiért rátörtem.

-Ne felejts el! – szólaltam meg remegő hangon.

-Anna, kérlek! – nézett vissza rám azzal a csodaszép kávébarna tekintetével.

-Ne felejts el! – ismételtem a fejemet rázva. Hihetetlen volt a szituáció, de mégis helyesnek érződött. Ha nem érzékeltem volna változást Pedrin, ha nem mondta volna, hogy nehéz elfelejtenie, akkor most nem állnék az előszobája közepén.

A fiú eltorzuló vonásaiból tudtam, hogy neki is legalább annyira fájdalmas ami történik, mint nekem.

-Anna, ez így is elég nehéz, ne tedd még nehezebbé! – kérlelt szinte könyörögve.

Mintha eddig egy szerepet játszott volna, amiből abban a pillanatban, mikor újra meglátott a folyósón kilépett. Ez a Pedri nem az a Pedri volt, aki azt mondta nekem, hogy legyünk csak munkatársak. Ez az a Pedri volt aki elvitt Teguestere a családjához, aki mesét nézett velem mikor beteg voltam, aki odaadta nekem a kabátját, hogy ne fázzak meg. Aki hitetlenül fürkészett és azt mondta, hogy nem vagyok igazi.