A pályán kívül - Pedri / FC Barcelona ff.

Epilógus

12 évvel később

Anna csupán tíz percre hagyta egyedül a két kisfiút hogy elkészíthesse a sminkjét az esti meccsre, mikor arra lett figyelmes, hogy a földszintről hatalmas lárma szűrődik fel. A fejét rázva hajtja vissza a púder fedelét, majd elindul megnézni, hogy mi történik a földszinten. A galéria üvegkorlátján megtámaszkodva már látja, hogy nagyobbik fia a zongora mellett ül és kis kezeivel a billentyűkön kalapál. A kisebbik eközben teli torokból üvölti anyja tegnapi koncertjének zárószámát miközben összevissza rohangál ügyetlenül rugdosva maga előtt a focilabdáját.

Anyjuk a káoszt elnézve úgy dönt, hogy inkább lemegy hozzájuk a nappaliba.

-Mit ártott neked az a zongora, Teo? – kérdezi nagyobbik fiát, miközben leül mellé a hangszerhez. A fiúk anyjuk jelenlétét érzékelve végre lenyugszanak. León is csatlakozik hozzájuk a focilabdát hátrahagyva, így most hárman ülnek egymás mellett a zongora előtt.

-Eljátszol egy dalt? – kérdezi a kisebbik, aminek hatására Annának felszalad a szemöldöke.

Mióta megszülettek, a fiúk sosem érdeklődtek a zene iránt. Jobb esetben csak meghallgatták anyjuk játékát és énekét aztán mentek ki a kertbe focizni. A koncerteket csak azért élvezték, mert ott elég terük volt a dalok közben ugrálni és táncolni. De még sosem kérték Annát, hogy játsszon nekik valamit.

Anna kapva az alkalmon elkezdi lenyomni a számára egyik legkedvesebb dal akkordját. Ezt a dalt nem ő írta, mégis sajátjának érzi. Nem csoda, hogy a legutóbbi turnéján is játszotta minden koncerten.

Az egyszerű hangsorok lassan követik egymást miközben lágyan énekelni kezd.

We are bound to inherit
The sins of our parents
And all the people we passed through
Now we're down to the last two

May I have this dance?
To make it up to you
Can I say something crazy?
I love you

Give me both your hands
To make it up to you
Let me spin and excite you

-A koncerten azt mondtad, hogy erre táncoltál apával az esküvőn. – jegyzi meg Teo ficánkolva, félbeszakítva a May I have this dance feldolgozását.

-Igen. Apukád annyira izgult, hogy közben kétszer rálépett a lábamra. – nevet Anna, miközben visszaemlékezik élete egyik legszebb pillanatára. – Te is tőle örökölted a ritmusérzéked, Teo. – csikizi meg a balján ülő kisfiút, kinek édes nevetése tölti be a nappalit pár másodpercre. De végül elmenekül anyjától és a focilabdához lép, majd rugdalni kezdi. Néhány apró mozdulatából is látszik, hogy tehetsége van a focihoz. Ezt is apjától örökölte.

Öccse Anna mellett marad és elvarázsolva bámulja a zongora billentyűit.

-Kipróbálod? – kérdezi a nő. A fiú bólint és hagyja, hogy anyja irányítsa kis ujjacskáit. Ketten eljátszanak néhány akkordot, majd León úgy dönt, hogy egyedül is megpróbálja. Tökéletesen üt le három hangot egymás után. Érzi a billentyűket és finoman bánik velük.

Anna ekkor jön rá, hogy kisebbik fia kapta meg az érzéket a zenéhez és ettől büszke mosoly ül az arcára.

De tudja, hogy most nem ülhetnek tovább a zongora mellett, mert el kell indulniuk a meccsre.

-Hol van a mezetek? – kérdezi a fiúkat, akik felszaladnak a szobájukba és felkapják az előre kikészített mezt amin apjuk száma és neve díszeleg. Anna is ugyanilyet visel.

A kis család nem sokkal később kocsiba száll és elindul a Camp Nou felé. Már rutinosan közelítik meg a stadiont és a helyüket is hamar megtalálják.