Végtelenszer végtelenül

9. fejezet - Popsztár?

9. fejezet - Popsztár?

Amanda szemszöge

2012. április 12

A Sweetie teraszán ücsörögve élveztem az arcomat érő napsugarakat, melyek bizsergető melegséggel töltötték el egész testemet. Lehunyt szemekkel élveztem a kellemes időjárást és a pillanatnyi csendet, nyugalmat, mely körülvett. Az elmúlt és előttünk álló hetek hajtása mellett ez csak nagy ritkán fordult elő, így akár egyetlen percet is nagyra értékeltem. És valahogy sejtettem, hogy másodperceken belül valamelyik jómadár rám száll és nem hagy majd békén...

- Na mi van veled Amy? Olyan szótlan vagy!

Tessék, mit mondtam? Nem bírják ki, hogy ne rajtam köszörüljék a nyelvüket...

- Csak fáradt vagyok. Rosszul aludtam az éjjel. – vontam vállat, s továbbra sem voltam hajlandó kinyitni szemeimet.

- Biztos azért, mert hiányoltál magad mellől. – jelentette ki magabiztosan, s végigsimított jobb karomon.

- Igen, Adam. Szerintem is ez volt az oka. – helyeseltem minden meggyőződés nélkül, kissé ironikus hangsúlyt megütve.

Harsány nevetés szakadt fel a társaságunkból, míg én fél szememmel a mellettem ülő srácra pislogtam, aki először csak durcásan nézett rám, majd kinyújtotta nyelvét, s nem sokkal később már ő is a többiekkel röhögött.

Mire mindenki elfogyasztotta, amit kért, az ég teljesen beborult és a szél is egyre jobban kezdett felélénkülni. Morcos tekintettel néztem felfelé, s kénytelen voltam megállapítani, hogy itt bizony vihar lesz, akár tetszik, akár nem. Napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, majd kérdőn néztem a többiekre. Rövid tanácskozás után az indulás mellett döntöttünk. Miután fizettünk a parkoló felé vettük az irányt. Az utolsó métereket már futó lépésben tettük meg az egyre jobban szemerkélő esőben.

Fejemet az ablaknak döntve szótlanul szemléltem a tájat. Az eddig uralkodó élénk színeket és boldogságot az eső másodpercek alatt elmosta. A szürke lett a domináló szín, mely engem kezdett egyre inkább lehangolni. A napsütéses áprilisi délután fokozatosan csak egy szürke hétköznapra kezdett emlékeztetni, melyet csak tetézett a nap további része.

A nappali kanapéjára vackoltuk be magunkat Ninával egy kis nassolnivaló és üdítő társaságában. Ugyan egyelőre még csak az egyik kedvelt hazai zenecsatorna ment, de az volt a tervünk, hogy megnézünk egy jó filmet. A lassan két hete kettőnk között lezajlott veszekedés, s az azt megelőzően történtek csak még közelebb hoztak minket egymáshoz. Persze csak miután rájöttem, hogy tényleg hatalmas idióta voltam és bocsánatot kértem tőle. Ám nem csak az volt az egyetlen előnye, hogy még szorosabb lett a barátságunk, hanem hogy végre vette a bátorságot arra, hogy – ugyan még csak viselkedésében, de – kimutassa Daniel iránti érzéseit. S örömmel láttam, hogy ha kicsit lassan is, de Dan vette a lapot és Nina nem kis megnyugvására apránként kezdte is viszonozni. Ami engem illet, árgus szemekkel figyelem mindkettőjüket, s amellett hogy nagyon szurkolok kettejükért, aggódom barátnőm miatt. De persze bizakodom abban, hogy ezúttal Dan számára is más a helyzet, hogy ez nem egy újabb futó fellángolás lesz, mely csak ideig- óráig tart.

Barátaim körül kavargó gondolataimból Nina heves böködése rántott ki. Értetlenül pislogtam rá, majd a kezére, mellyel vadul mutogatott a tévé felé. Felvont szemöldökkel fordultam a készülék felé, hogy aztán megdermedjek a mozdulatban. A meglepettségtől még a levegő is a tüdőmben rekedt egy másodpercre.

„Falakat húz maga köré, melyeken tilos az átjárás. Próbál mindenkit eltaszítani magától a viselkedésével. De én nem elégszem meg azzal az álarccal, amit mindenki felé mutat..." – énekelte egy srác.