Végtelenszer végtelenül

13. fejezet - Hajrá, csajok!

13. fejezet - Hajrá, csajok!

2012. május 9

Marco szemszöge

Háromnegyed órával a kezdés előtt érkeztünk meg az arénába. Helyünket elfoglalva – mely nem volt messze a kispadtól – kíváncsi nézelődésbe kezdtem. Tekintetem sorra futtattam végig a pályán lévőkön, de a keresett személyt sehol sem találtam. Pedig a hazai csapat hozzánk elég közel tartózkodott.

- Na, hol van ismeretlen kisasszony? – élcelődött Tom.

- Nem látom. – vontam vállat, s értetlenül pislogtam magam elé.

Hosszú percek teltek el ebben a tudatlanságban. Agyamon számtalan gondolat futott át vele kapcsolatban. Lehet, hogy mégsem játszik? Megsérült? Beteg? Vagy csak késik? Azt biztos nem. Tuti hogy csak elkerültem őt, vagy egyszerűen olyan vaksi vagyok, hogy nem szúrja ki a szememet.

Időközben a lányok két sorba álltak be, s a velük szemben állóknak dobálták a labdát. Egy barna hajú lány viszont csak szórakozottan pattogtatta maga előtt néha fel- feldobva a magasba. A párja nem volt sehol, és ahogy teltek a percek, egyre jobban az aggodalom ült ki arcvonásaira.

- Marco! – bökött oldalba barátom.

- Mi az? – néztem rá, mire fejével balra biccentett.

Ahogy a mutatott irányba néztem, kiszúrtam még egy lányt, aki a Koppenhága csapatának kilences számú mezét viselte. Sietős léptekkel közelített felénk, az előttünk lévő székek egyikére ledobta az addig kezében tartott törülközőt és egy labdát felkapva az egyedül ácsorgó játékos felé vette az irányt. Mindenki tekintetét kerülte, mígnem a pályán számára kiszabott helyre nem érkezett, onnantól fogva, mintha kicserélték volna. Az addig kissé megtörten viselkedő lányból attól a pillanattól kezdve, hogy a kezébe került a kézilabda egy magabiztosságot és céltudatosságot sugárzó nő vált.

Ajkaimra halvány mosoly kúszott, miközben pillantásom továbbra is Amandán nyugtattam. Ugyan néha- néha kimosolygott a szurkolókra vagy integetett, ha egy lelkes kisgyerek a nevét kiabálta, de minden figyelmét az előtte álló feladatnak szentelte. Nem foglalkozott az ellenfél csapatának játékosaival, még csak feléjük sem nézett.

- Szeretem ezt a sportágat! – jelentette ki határozottan Tom, mikor az egyik lány tőlünk körülbelül két méterre törzsdöntéseket kezdett csinálni. Nekünk háttal. Természetesen gyerekkori barátom tekintetét roppant módon vonzotta az elé táruló látvány. Fülig érő mosollyal dőlt előre a székében és egy boldog sóhaj hagyta el száját.

- Nem is értem, miért. – csóváltam meg a fejemet tanácstalanul.

- Hát igen... - kis szünetet tartott mielőtt újra megszólalt volna – Mintha te nem élveznéd a látványt. Már vagy tíz perce bámulod megállás nélkül szegény lányt.

- Egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem. – feleltem, s ajkaim kaján mosolyra húzódtak, mire mindkettőnkből hangos nevetés tört fel.

A hangszórókból szóló zene és az elénk táruló panorámának köszönhetően észre sem vettük, hogy az idő milyen gyorsan repül. A lelátók a percek előre haladtával fokozatosan egyre gyorsabban teltek meg. Mindenhol fehérbe vagy pirosba öltözött szurkolók ültek, s egyre izgatottabban várták a mérkőzés kezdetét. Egyszer csak elindult egy szám. Remix volt, azt már az első másodpercekben is észre lehetett venni. Tipikusan az a feldolgozás volt, amit egy buliban játszanak és a tömeg örömmel tombol rajta.

Állj! Rövid szünet a szövegben, a basszus viszont továbbra is mélyen dübörgött. Amanda kíváncsian emelte fel a tekintetét és hallgatta a dallamokat, miközben egy személyt szuggerált, aki a két kispad közötti részen állt. Feltehetőleg a hang technikus volt az, mert mintha azt kérdezte volna Amanda, hogy mi ez. Vagy legalábbis én valami ilyesmit tudtam leolvasni a lány szájáról. Nekem viszont elég volt azt az egyetlen szócskát is meghallanom, hogy tudjam már a folytatást, na meg persze az előadót és a szám címét is. Szép is lett volna, ha pont én nem ismerem fel. Hiszen ez volt az a szám, mely meghozta a sikeremet Európa szerte... Ne mond, hogy lehetetlen! Tudom, hogy képes vagyok rá! Habár tisztában vagyok vele, hogy te sosem figyelsz rám. De megsúgom, egyszer majd úgyis fogsz. – folytatódott a szöveg, s közben Amanda is megkaphatta a kérdésére a választ, mert tekintetét az égnek emelte, majd ajkait egy bosszúsnak tűnő sóhaj hagyta el.