Végtelenszer végtelenül

12. fejezet - A kézilabda rejtelmei

12. fejezet - A kézilabda rejtelmei...

2012. május 9

Marco szemszöge

Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor a délelőtt folyamán sokadszorra kezdtem bele ugyanabba a mozdulatsorba. Már vagy ezerszer végigcsináltam az elmúlt évek során és egyetlen egyszer sem okozott problémát, most valahogy mégsem sikerült tökéletesen végrehajtani. Tom felvont szemöldökkel szótlanul szemlélte szerencsétlenkedésemet.

- Oké, srácok tíz perc szünet. – néztem az előttem lévő tükrön keresztül táncosaim szemébe, akik csak bólintottak, majd az öltöző felé vették az irányt. A falhoz sétáltam a vizemért, majd miközben lecsavartam az üveg kupakját lehuppantam a földre. A hűsítő folyadék jólesően folyt végig a torkomon, ezzel egy kicsit felfrissítve a testemet. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém, egyszerűen képtelen voltam teljes figyelmemmel a próbára koncentrálni. Agyam többnyire a tegnap délutáni tárgyaláson járt, amit a kiadóval folytattunk. Egy részről megértettem őket és teljesíteni is akartam a kitűzött feladatot, más részről éreztem, hogy ez a lehetetlennel egyenlő. Túl kevésnek tartottam a rendelkezésemre álló időt.

Léptek zaja törte meg a teremben beállt csendet. Kíváncsian kaptam fel a fejemet a hang irányába.

- Axel. – ejtettem ki meglepetten menedzserem nevét – Hát te?

- Jöttem, hogy megnézzelek. Minden rendben?

- Aha. – bólintottam, talán a kelleténél gyorsabban.

- Marco, az igazat. Első sorban a barátod vagyok, tudod nagyon jól. Velem bármit megoszthatsz. – nézett mélyen a szemembe, majd nem törődve azzal, hogy öltönyben van, leült mellém.

- Jelenleg képtelenségnek gondolom azt, hogy a koncertek mellett a mostaninál gyorsabban haladjak az új lemezzel. – böktem ki – Nem akarok olyan dalokat kiadni a kezeim közül, amik nem tökéletesek. Ha én nem vagyok megelégedve velük, hogyan is várhatnám, hogy a rajongóimnak tetsszen? Nem akarom, hogy a feszített tempó, amit a kiadó akar rám erőltetni, a minőség rovására menjen. Egyébként miért is vagy ennyire kiöltözve? – érdeklődtem, mialatt ő megszabadult a zakójától.

- Épp egy tárgyalásról jövök. És van egy jó hírem.

- Ki vele! – bíztattam.

- Láttam már tegnap is rajtad, hogy egyáltalán nem tetszettek a vezetőség feltételei és elkezdtem egy köztes megoldás után kutakodni. A szerencse pedig mellénk állt, mert ma reggel futott be egy felkérés. Nyár végére szerveznek egy jótékonysági táncversenyt. Míg a párok egyik tagja ismert személy, a másik már hosszú évek óta tánccal foglalkozik. A turnénak három héten belül vége. A felkészülést június végén kezdenétek a rendezvény pedig rá egy hónapra lesz esedékes.

- És? – kérdeztem, mert nem értettem pontosan, hogy mire is akar kilyukadni.

- Mivel a kiadó elsődleges célja az, hogy fent tartsák az érdeklődést irántad, minden zokszó nélkül belementek abba, hogy a turné után ezen a táncversenyen szerepelj, főleg miután megtudták, hogy a televízió is közvetíteni fogja. Sőt még annyi engedményt is tettek, hogy a tegnap kiszabott dátumhoz képest két hónappal később várják tőled a kész számok első változatait.

- Komolyan?

- Persze, nem viccelnék ilyennel. Ez az ajánlat természetesen csak akkor él, ha elfogadod a felkérést.

- Még szép, hogy el. És nem csak azért, hogy nyerjek két hónapot. – tettem hozzá.

- Ez mindenki számára nyilvánvaló már évek óta szerintem. Tisztában vagyunk vele, hogy fontosnak tartod a jótékonysági tevékenységet.