Végtelenszer végtelenül

19. fejezet - Vacsora

19. fejezet - Vacsora

Amanda szemszöge

Az egész délutánom gyakorlatilag arról szólt, hogy lehurrogtam mindenkit, aki randinak titulálta a ma esti találkozónkat. Ám jelenleg már ott tartottam, hogy bennem is kezdtek kétségek támadni. Ugyanis az asztalon, amihez a pincér vezetett minket, csak két teríték volt. Csendesen ültem Stefannal szemben és várakozóan néztem rá. Reméltem, hogy minél előbb magyarázatot kaphatok erre. Őszintén bíztam benne, hogy nem csak a jóhiszeműségemet játszotta ki, s így próbált elcsalni, hogy újra kettesben legyünk. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy legutoljára hibát követtem el, mikor vele mentem haza. Azt hittem sikerült tisztáznunk utána, hogy az egy egyszeri alkalom volt, pillanatnyi gyengeség a részemről, és nem fog többet előfordulni. Tudom, hogy nem csinálhatom ezt vele, nem játszhatok az érzéseivel, nem kergethetem annak az illúziójába, hogy közöttünk még újra lehet több mint barátság.

- Milyen italt hozhatok önöknek? – érdeklődött a pincér.

- Én egy pohár vizet kérnék egyelőre.

- Egy üveg Chateau Cheval Blancot, legyen szíves – szólalt meg velem egy időben Stefan.

- Három nap múlva meccsem lesz, Stef. Így az edzések véghajrájában már nem nagyon fogyaszthatok alkoholt – emeltem rá a tekintetem.

- Gondoltam egy pohárral ma még belefér – mosolygott rám kedvesen.

- Legyen – adtam meg magam egy halk sóhaj kíséretében.

Holott egy részem vonakodott attól, hogy ismét alkoholt fogyasszak vele, szemeim előtt lebegett a legutóbbi alkalom, mikor az ágyában kötöttem ki. De egyetlen pohárból még nem lehet baj, főleg ha néha iszok mellé pár korty vizet is.

- Örülök, hogy nem kellett sokat győzködni, hogy el gyere.

- Kíváncsivá tettél, hogy mégis milyen munkáról lehet szó.

- Épp ezért nem mondtam el telefonban, mindenképpen személyesen akartam beszélni veled róla.

- Csak ketten leszünk? – böktem ki a kérdést, ami azóta foglalkoztatott, hogy beértünk az étterembe.

- Úgy volt, hogy hárman, de közbe jött valami, Mr. Carlsons nem valószínű, hogy el tud jönni. Minden esetre azt ígérte, hogy megpróbál ideérni.

- Ha ezt tudom, nem öltözök ki ennyire – húztam el a számat.

- Na szép, mondhatom – kezdett el duzzogni.

- Maradj már, Morgensen – löktem meg játékosan a vállát, mire másodperceken belül kiszakadt belőlünk a nevetés.

A pincér közben visszatért a kért italokkal és felvette a rendelésünket. A következő bő negyed órában a kézilabda felé terelődött a beszélgetés. Kicsit átbeszéltük az utolsó meccsünket szigorúan szakmai szemmel nézve, majd az előttünk álló hétvége felé terelődött a téma.

- Gondolom várod már, hogy Magyarországra menjetek.

- Ah, ne is mondd. Szívem szerint már ott lennék, de még várnom kell.

- Mikor voltál otthon utoljára?

- Januárban. Amíg vb volt, kaptunk másfél szabad hetet – feleltem, majd a poharamért nyúltam, s belekortyoltam a borba.

- Tényleg nem értem, miért nem kaptál még mindig válogatott behívót – rázta a fejét értetlenül.

- Gondolom, túl fiatal vagyok még mindig, vagy továbbra sem ütöm meg azt a szintet, ami nekik megfelelő – vontam vállat, s igyekeztem elrejteni csalódottságomat, de akármennyire is próbálkoztam, a hangomon érződött s ezt ő is észrevette.