Végtelenszer végtelenül

1. fejezet - Igéző tekintet

2012. március20.

Amanda szemszöge

Határtalanjó kedvvel hallgattam a mellettünk haladó fiúk elégedetlenkedését. Ajkaim hatalmas mosolyra húzódtak, míg napszemüvegemet a fejem tetejére toltam, hogy tekintetem az egyik durcás egyed szemébe mélyeszthessem.

- Csak hogy tudjátok, mi hagytunk titeket nyerni. - jelentette ki határozottan Daniel.

- Oh, igazán? - játszotta a meglepettet a mellettem sétáló Dee.

- Bizony. - bólogatott Adam hevesen.

- Srácok, nincs mit ezen szépíteni, lealáztunk titeket. Ismét. - tettem hozzá az utolsó szót jól kihangsúlyozva, s összepacsiztam két barátnőmmel.

A kis civakodásunk a délutáni időtöltésünkből kialakult versenyen folyt. Ritkán akadt olyan időpont, amely az egész baráti társaságunknak megfelelt volna, így igyekeztünk azt a kevés alkalmat jól kihasználni. A programok változóak voltak, gyakran csak egy kávézóba, cukrászdába esetleg pizzériába ültünk be, ám sokszor előfordult, hogy valami aktívabb programra vágytunk, ilyenkor a délutánokat biliárdozással az estéket pedig egy kiadós bulival töltöttük.

A mai nap ez utóbbi kategóriába tartozott. A játékteremből kilépve határozott lépésekkel haladtunk a törzshelyünkké avanzsált Orange névre hallgató kávézóba.

- Ezt szívd vissza azonnal! - sziszegte Nina, mire elkalandozott gondolataim újra a helyes vágányra terelődtek.

Azon már meg sem lepődtem, hogy újfent vitába keveredett Daniellel, mindig ezt csinálják és meg merem kockáztatni, hogy élvezik is ezt a macska- egér játékot. A srácok titokban már fogadásokat is kötöttek, hogy mikor gyilkolják le egymást, vagy gabalyodnak egymásba. Én jobbnak láttam kimaradni a dologból, de minden esetre türelmetlenül vártam, mikor teszi meg valamelyikük végre a döntő lépést, ahonnan már nincs visszaút. Hiába, imádtam mindkettőjüket, szerintem természetes, hogy szurkoltam a boldogságukért.

- Mi az, drága? Olyan kis szótlan vagy ma... - termett hirtelen mellettem egy magas, felzselézett szőke hajú, kék szemű, mindig vidám srác.

- Adam, csak nem sikerült elfogadni a vereségetek tényét? - érdeklődtem.

- Kikérem magamnak... - mondatát félbehagyta, s durcásan összevonta maga előtt a karjait, orrát az ég felé emelve haladt tovább mellettem.

Fejemet csóválva tartottam vele a tempót, magas sarkú cipőim folytonos kopogása a köztünk kiülő csend ellenére is tudatta vele, hogy eszem ágában sincs komolyan venni sértődöttségét.

- Ugyan már, ne csináld! - nevettem fel, s a vállába bokszoltam. Pár másodperc múlva ajkaira kiült az elmaradhatatlan mosoly, karjait átvetette a vállamon, s magához ölelt.

Közben a csoportunk egyik része fokozatosan sorolt be mögénk, amit a pillanat töredékéig értetlenül figyeltem, de aztán nekem is feltűnt a velünk szemben igyekvő három srácból álló kis csapat.

Adammel jókedvű társalgásba kezdtünk, melynek következtében ajkaimon levakarhatatlan vigyor virított. Tekintetem megakadt az egyik srácon a szembe jövő társaságból, akik már olyan távolságra voltak tőlünk, hogy könnyedén szemügyre tudjam venni őket.

Barna haja gondosan fel volt zselézve, ajkain halvány mosoly játszott, s pillantása az enyémet kereste. Szemei mogyoró barnák voltak és - ugyanúgy, ahogy szája - boldogságot sugároztak. Ez a másodperc töredékéig megdöbbentett, mert hasonlót még soha nem vettem észre egyetlen srácnál sem.