Végtelenszer végtelenül

14. fejezet - A hazavezető út

14. fejezet - A hazavezető út

2012. május 9

Amanda szemszöge

Ahogy a mérkőzés végét jelző sípszó megszólalt, egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat. Boldogan öleltem meg csapattársaimat, hiszen mégis csak sikerült megnyernünk a meccset. Ezt követően a közönségnek szenteltük az időnket, megköszönve a buzdításukat. Nélkülük valószínűleg nem sikerült volna ezt az eredményt elérnünk.

A szurkolók a pályára özönlöttek, kedvenc játékosaikat keresve egy kép vagy aláírás reményében. Na ez az, amit képtelen voltam az évek során megszokni. Valahogy olyan idegen ez az egész tőlem. Én csak teszem a dolgomat, azt csinálom, amit igazán szeretek. Mégis vannak emberek, akik felnéznek rám, a példaképüknek tekintenek. Sok szurkoló száját hagyja el ez a mondat, de nekem mindannyiszor hihetetlennek tűnik. A sajtó – élükön természetesen Stefannal – legnagyobb örömömre ma elkerült engem, így előbb szabadultam. Jó pár aláírás kiosztása és közös képek tucatjának készítése után elhagytam a küzdőteret.

A folyóson összefutottam a magyar csapat játékosaival. Az ismerős arcokkal váltottam néhány szót, jó volt végre Dániában is az anyanyelvemen kommunikálni egy kicsit. Nem lepett meg, hogy csak kevesüket ismertem személyesen is. Tisztában vagyok vele, hogy egy kézilabda csapat életében egy nyár alatt is rengeteg változás történhet. Én pedig már a második szezonomat töltöm itt, így nem döbbentett meg, hogy a régi játékosok, akik ellen még Magyarországon pályára léptem, szépen megfogyatkoztak a csapatban.

Fáradtan rogytam le a helyemre az öltözőben. Fejemet a falnak döntve az elmúlt egy óra eseményein gondolkodtam. Ugyan ezt a meccset megnyertük, de két gól csekély különbség, rosszabb esetben is három perc alatt ledolgozható hátrány. Tisztában voltunk vele, hogy nem lesz könnyű a mai mérkőzés, mégis kicsit elkeserít, hogy sok lépés nem úgy jött ki, ahogy azt terveztük. Megittam a maradék vizet az üvegemből, majd felálltam és a zuhanyzó felé bicegtem.

- Megvagy? – érdeklődött Dee.

- Aha, nem vészes. – biccentettem a lábamra.

- Az jó, de elsősorban nem arra akartam utalni. – kúszott halvány mosoly az ajkaira, majd értetlen kifejezésemet látva folytatta - Mitől borultál ki meccs előtt?

- Oh, hogy az. – motyogtam az orrom alatt – Én csak... - mély sóhaj szakadt fel belőlem, miközben igyekeztem nem elérzékenyülni – Vagy négy hónapja nem voltam otthon, egyre jobban kezd honvágyam lenni. És ahogy a VIP szektorra néztem egyszerűen magával sodortak az érzések. Muszáj volt egy kicsit kimenekülnöm ide. – fejeztem be elfúló hangon mondandómat.

- Jaj, szívem. – nézett rám együtt érzőn Dee, s magához ölelt.

Hosszú percekig álltunk így egymást szorongatva, de egyáltalán nem bántam. Jól esett a tudat, hogy itt van velem, ha bármi történne, ő mellettem áll.

- Mit szólnál hozzá, ha holnap tartanánk egy csajos napot hármasban? – kérdezte felcsillanó szemekkel.

- Ninának elvileg kora délután randija lesz Daniellel, ha csak nem kapnak össze addig. De majd segítünk neki készülődni. Szóval én benne vagyok. – feleltem egyre nagyobb lelkesedéssel.

- Szuper. Na de nem tartalak fel tovább.

A zuhanyrózsa alá állva folyattam magamra a hideg vizet, melyet felhevült testem sokáig forrónak érzett. Csak mikor már a hideg kezdett rázni, állítottam át melegebbre, majd komótos mozdulatokkal dörzsöltem át minden egyes porcikámat. A jól eső, mégis kicsit gyors zuhany után sokkal felfrissültebben vonultam vissza a helyemre, hogy felvegyem a ruháimat. Egy szürke melegítő nadrágot és a halvány rózsaszín bő nyakú, bebújós pulóvert, melyen az AG Koppenhága felirat díszelgett fehér betűkkel. Belebújtam a sportcipőmbe, majd kifelé indultam.