Végtelenszer végtelenül

22. fejezet - Négyes döntő

Amanda szemszöge

Gyomoridegem volt gyakorlatilag már reggel óta. Egyszerűen képtelen voltam koncentrálni hosszabb ideig bármire is. Szerencsétlen Marco pedig kitartott a végsőkig, próbált szóval tartani, elterelni a figyelmemet, több kevesebb sikerrel. Mire a reptérre értünk már alig bírtam nyugton ülni. Ezért bármennyire is volt bunkóság, rövidre zártam a dolgokat. Gyakorlatilag kipattantam a kocsiból, majd egy gyors búcsúzkodást követően már az épület felé tartottam. Aztán kiszúrtam egy túlságosan is ismerős kocsit. Stefan épp akkor szállt ki, mikor odaértem mellé.
- Szia! - mosolyodtam el halványan.
- Amy, szia! - megölelt, majd nyomott a homlokomra egy puszit. Úgy látszik nála ez kezd valami új szokássá válni. Nem tudom, nekem egy kicsit túlságosan is intim és tekintve a történteket, nem érzem helyén valónak, ezért mindig piszkosul zavarban vagyok ilyenkor. Bár jelenleg még ez sem érintett meg túlságosan mélyen.
- Jöttél elköszönni? - érdeklődtem.
- Ami azt illeti, nem teljesen. Megyek veletek.
- Mi? Komolyan? De miért? - arcomra döbbenet ült ki.
- Négyes döntő, kisszívem. Gondolod, hogy majd külsős infókra fogunk támaszkodni?! A következő napokban a nyakatokon leszek szinte végig.
- De jó! - lelkesedtem fel egyből.
Stef közben kihalászta a csomagtartóból a bőröndjét, majd lezárta a kocsit és együtt indultunk meg a bejárat felé. Vetettem egy futó pillantást a parkoló felé, de Marco már nem volt sehol...
Pár gyötrelmesen hosszú óra után a gép végre landolt Budapesten. Mindig is nehezen viseltem a repülést, de most valahogy még nagyobb kínnak éreztem az egészet. Miután megszereztük a csomagokat első utam kávéért vezetett. Amíg elkészült a forró koffein adagom, a pulton lévő újságokat nézegettem, majd az egyiket még a kávé mellé raktam, fizettem, aztán már ott sem voltam.
A reptér épülete előtt már várt ránk egy nagy busz, ami majd a szállodába visz minket. A sofőr segített berakodni a csomagjainkat, így valamivel gyorsabban végeztünk és indulhattunk útnak. Lábaim folyamatosan jártak idegességemben. Nina már egyre gyakrabban csapott oldalba, hogy hagyjam abba, mert idegesítő. Egy mély sóhaj kíséretében a táskámért nyúltam, majd előhalásztam a nemrég beszerzett újságot.

Érkeznek a résztvevők

A mai nap folyamán érkeznek meg a fővárosba a női kézilabda Bajnokok Ligája négyes döntőjét játszó csapatok. A győri csapat az utolsó fordulóban sajnos vereséget szenvedett a dán csapattól, így magyar résztvevő nélkül kerül megrendezésre a négyes döntő. A győri lányokat az a csapat ejtette ki, melynek játékosa Simon Amanda, veszprémi származású játékos is. Amanda már évek óta a Koppenhágában játszik, s erre a szezonra a csapat húzóemberévé vált. A következő napokban egy hosszabb cikkben foglalkozunk vele és az őt Győrhöz fűző szálakkal is, illetve egy interjút is olvashatnak majd vele.

- Jó tudni... - mordultam fel az orrom alatt.
-Mit olvasol? - hajolt a kezemben tartott újság fölé Nina.
- Csak egy cikket erről az egészről.
- Ezt nem értem - jegyezte meg homlokát ráncolva barátnőm.
- Magyar - adtam meg az egyértelmű választ, aztán folytattam az olvasást.
Bő húsz perces buszozás után végre oda is értünk a hotelhez. Egy óránk volt, hogy elfoglaljuk a szobáinkat, kicsit felfrissítsük magunkat, majd megjelenjünk a sajtó előtt. Izgalmas... Ja nem! Valahogy ezen részéért a kézilabdának sosem voltam oda, de kénytelen voltam elfogadni.

Marco szemszöge

Bocsi, hogy csak most, de kész káosz van. Már a szállodában vagyunk. Mindjárt sajtótájékoztató. Utálom. Macera az egész. Majd beszélünk. Szia.

Vigyorogva olvastam a pár soros smst. Őszintén szólva meglepett, hogy tényleg írt. Annyira nem volt ott fejben, hogy azt hittem fel se fogta, mire kérem, csak automatikusan bólintott.
Az éttermes srác viszont feletébb boszantott. Tudni akarom, mi köze van Amandához. Egyszerűen idegesít a tudat, hogy esetleg más is képben lehet.
Gyorsan pötyögtem neki egy választ, majd leraktam a mobilt. Az előszobában egy rövid válogatás után végül egy piros cipő és egy fekete bőrkabát mellett döntöttem. Zsebre vágtam a pénztárcám, a telefonom, majd a kocsi kulcsot megragadva elhagytam a lakást. A liftben még egyszer utoljára megigazítottam a hajam. Áldom az eget, hogy van benne tükör. Az épület garázsában megkerestem a kocsim, majd beszálltam, indítottam és a belváros fele vettem az irányt. A forgalom egész tűrhető volt, csak a lámpáknál kaptam mindig pirosat. A rádióban épp egy pörgős szám ment, az előadóval együtt dúdolgattam. Ez a kora nyárias időjárás egy jókorát dobott a hangulatomon is. Teljesen felpörögtem és mehetnékem támadt. Az életemben végre minden rendeződni látszott. Az új albummal a vártnál jobban haladok, egy tévés műsorra is kaptam felkérést, a koncert naptár is lassan teljesen betellik. És nem utolsó sorban úgy tűnik, hogy Amandával is jó irányba haladok. Bár bevallom, hogy ez csak neki köszönhető, illetve annak hogy úgy döntött ad egy esélyt, hogy bizonyítsak.
Annyira elgondolkodtam, hogy mire észbe kaptam, már parkolóhely után kutattam. Majd kiszálltam és a pizzázó felé vettem az irányt. Szerencsére a srácok szemfülesek voltak és odakiabáltak nekem, különben kapásból bementem volna. A teraszon ücsörögtek egy nagyobb asztalnál. Csak a szokásos baráti társaság, a táncosaim és még néhány jó barát az akadémiáról, akikkel már rég nem találkoztam. Mindenki előtt italok sorakoztak már. Gondolom senkit nem lepett meg, hogy én érkeztem utolsónak.
- Sziasztok!
- Már azt hittük sose érsz ide - jegyezte meg Chris.
- Csak sikerült összeszednem az összes pirosat.
- Persze, persze. Tudjuk, tudjuk - bólogatott Tom - Az univerzum esküdött össze ellened, meg minden.
- Mi lesz, ha összeszed egy csajt? Szegény lánynak hozzá kell szoknia, hogy folyton rá kell várnia - szólt közbe Jess is.
- Csak nyugodtan srácok, ma nem húztok fel!
- Szia. Mit hozhatok inni? - szólított meg a pincérlány.
- Egy citromos gössert szeretnék kérni. És étlapokat is, légyszi. Vagy várunk még valakit? - néztem körbe a társaságon. Mindenki rázta a fejét.
- Na és te? - szegezte nekem a kérdést Chris.
- Én sem. Akkor ennyi lenne.
A pincérlány bólintott, majd ott hagyott minket.
- Ezer éve nem láttunk, popsztár. Mikor fáradsz be hozzánk? - faggatott Alex.
- Huhh hát ez jó kérdés. Tervben van már egy ideje, de Axel mindig keresztbe szervez valamit. Mi újság az akadémián?
- Csak a szokásos pörgés. Lassan már csak max fős csoportokat tudunk indítani, annyian jelentkeznek.
- Naa, az király.
- Jaja. Két hét múlva meg versenyre visszük az egyik csoportot.
- Akkor szépen beindultak a dolgok az utóbbi időben.
- Vagy csak ritkán nézel be.
- Jogos. De tervben van hogy a következő hetekben benézzek.
- Akkor lehetsz vendég előadó is, már úgyis régóta rágják a fülem, hogy mikor jössz.
- Oké, még egyeztetünk - mondtam miközben belekortyoltam a sörömbe.
Mindenki az étlapot kezdte tanulmányozni, hogy mégis mit kérjen. Bő negyed óra alatt sikerült is megszülni a végeredményt és leadni a rendelést.
Épp Chris egyik idióta beszólásán röhögtem, mikor a telefonom megrezzent.