Végtelenszer végtelenül

11. fejezet - Miben sántikálsz?

11. fejezet - Miben sántikálsz?

2012. május 7.

Amanda szemszöge

Kezdtem úgy érezni, hogy az irányítás teljesen kicsúszik a kezemből. Az interjú nem éppen úgy alakult, ahogy én azt előtte terveztem. Ari rosszabb volt egy vérmes újságírónál, remekül ráérzett az engem kényesen érintő témára és előszeretettel boncolgatta azt. Kezdtem azt hinni, hogy elfelejtette, hogy én tulajdonképpen miért is vagyok itt. Hogy én nem egy híresség vagyok, akinek vájkálni lehet a magánéletében, akit a róla keringő pletykákról lehet faggatni. Tudtam, hogy ha még egy hasonló megmozdulása lesz, akkor biztosan nem köszöni meg azt, amit tőlem kapni fog. De mivel élő adásban voltunk, nem tehettem mást, mint hogy segélykérő pillantásokat vetettem Leona felé.

- Milyen érzések kavarognak benned két nappal a mérkőzés előtt? – szólalt meg, ezzel mintegy megakadályozva, hogy Ari újabb kérdéssel boldogíthasson.

- Egyelőre még inkább az előttünk álló feladatokra koncentrálok. Fejben teljesen ott kell lennem az edzéseken, hogy aztán pontosan tudjam a dolgomat a pályán. A meccs napján persze van az emberben egyfajta izgatottság, drukk, de ez szerintem természetes.

- A legjobb formádban fogsz játszani szerdán csak azért, hogy megmutasd mit veszített a másik csapat azzal, hogy nem igazoltak le? – vágott közbe Ari.

- Minden egyes alkalommal azzal az elszántsággal lépek pályára, hogy a lehető legtöbbet hozom ki magamból. Függetlenül attól, hogy ki ellen játszunk. De ha őszinte akarok lenni, akkor azt kell hogy mondjam igen, egy kicsit a bizonyítási kényszer is bennem van.

- Amanda Simonnal, a Koppenhága kézilabdacsapatának balátlövőjével beszélgetünk. Maradjatok velünk, a reklám után folytatjuk. – konferált fel Leona egy rövid szünetet.

Megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben levettem a fejhallgatót a fülemről és hátradőltem a székben. Leona eközben könnyed beszélgetésbe elegyedett Marcoval. Nem elég, hogy a műsorvezető srác idegesítően viselkedett az elmúlt percekben, itt van még Ő is. S a legijesztőbb az egészben, hogy ezt minden idegvégződésemmel érzékelem. Bársonyos hangját, önfeledt nevetését, kellemesen férfias parfümjét, s magát a lényét is erős kisugárzásával...

Lehunyt szemmel ültem a helyemen és próbáltam rendezni zavaros gondolataimat.

- Kérsz egy kávét, szépségem? – érdeklődött kedvesen csengő hanggal Ari.

- Nem kávézom, köszönöm. – feleltem szűkszavúan.

- Akkor esetleg egy üdítőt vagy valamit? – próbálkozott tovább.

- Nem. – ráztam meg a fejemet.

- Valami baj van?

- Még kérdezed? – csattantam fel, mire a stúdióban folyó beszélgetés elhalkult. – Rohadtul nem erről volt szó! Nem azért vagyok itt, hogy a múltamról beszéljek, de te folyton oda akarsz kilyukadni.

- Ez kell a hallgatóknak. – vont vállat lazán.

- Igazán? Tudtommal ennek az interjúnak nem csak rólam kell szólnia, hanem a csapatról, a mérkőzésről. De ha te ezt képtelen vagy felfogni, akár el is mehetek. Aztán megoldod a problémát, ahogy akarod. – néztem a szemébe.

Hosszú percekig szótlanul meredtünk a másikra. A feszültség, amely kifakadásomnak volt köszönhető, érzékelhető volt a levegőben. Végül Ari védekezően maga elé emelt kezekkel hátrált el tőlem, s ült vissza a székébe, mire ajkaim halvány mosolyra húzódtak. Én is így gondoltam...