Végtelenszer végtelenül

3. fejezet - Forrongó indulatok

2012. március 21

Amanda szemszöge

Szemeimet kinyitva a világosság teljesen elvakított, minek hatására fájdalmasan szisszentem fel, s hunytam le azokat újra. Fejemet a párnámba fúrtam és igyekeztem kizárni a tompa lüktetést.

Fáradt sóhaj hagyta el ajkaimat, miközben ülő helyzetbe tornásztam magamat. Bármennyire is vonzó volt az egész napos lustálkodás gondolata, tisztában voltam vele, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen dolog, amit tényleg nem engedhetek meg magamnak. Két óra múlva már edzésen kell lennem akár tetszik, akár nem...

Pár percnyi ücsörgést követően sikerült eljutnom a fürdőszobámig. A frissítő zuhanyt követően már sokkal élénkebben öltözködtem. Egy egyszerű farmer- fehér póló kényelmes pulcsi összeállítás mellett döntöttem.

A konyhában feltettem a vizet forrni, s míg vártam, hogy elkészüljön az ablakon meredtem kifelé. Az időjárás látszólag a tegnapihoz volt hasonló. Amint megcsináltam a teámat, magamhoz vettem egy pokrócot, s kiültem az erkélyre.

Térdeimet felhúzva betakaróztam és a környéket szemlélve kortyolgattam a forró italt. Már jócskán elmúlt dél, a nap magasan járt az égen, ám gyakran takarták felhők elzárva előlem a sugarak okozta bőrömet oly' jólesően cirógató élénkítő melegséget.

Az autók zaját hallgatva merültem gondolataimba, melyek először az ismeretlen srác felé kalandoztak.

Az a mosoly, az a kifejező tekintet, az érintése keltette érzések mind olyan hatással voltak rám, melyet már isten tudja mióta nem váltott ki belőlem senki. Talán ez az oka annak, hogy már megint rajta agyalok... Vajon ki lehet ő? Hogy hívják? Mivel foglalkozik?

Szívem szerint megismerkedtem volna vele, de az agyam mást sugallt. A karrieremre akarok koncentrálni és amúgy sem lenne időm a sok edzés, mérkőzés, utazás mellett bármilyen kapcsolatra. Igen, bármennyire is vonzónak tűnt elsőre a gondolat, ki kell vernem a fejemből Őt. Egyébként sem vagyok biztos benne, hogy Ő akarna egyáltalán tőlem valamit is...

Az erkélyajtó nyitódása rántott ki cikázó gondolataim közül. Egy nyúzott arcú Nina huppant le a mellettem levő székbe. Csupán egy futó pillantást vetettem rá, majd figyelmemet újra az előttem elterülő város képére függesztettem. Halk sóhaj szakadt fel barátnőmből. Percekig néma csendben ücsörögtünk egymás mellett, melyet végül ő tört meg.

- Köszönöm! - szólalt meg, aztán várt. Várt, hogy reagáljak valamit.

- Mégis mit? - kérdeztem kurtán.

- Az, hogy Dan percekig nyaggatott, hogy mégis min kaptunk össze, arra engedett következtetni, hogy nem mondtad el neki...

- Nem az én tisztem. Ezt neki is megmondtam. - rántottam vállat továbbra is magam elé meredve.

- Nézd Amy, tudom, hogy hülye voltam tegnap... - kezdett bele.

- Mégis mi a francnak kellett azt a nyamvadt számot nekünk küldened, ha nem bírod elviselni, hogy hozzáérjek, vele táncoljak? - szakítottam félbe, s dühödt pillantást vetettem rá.

- Fogalmam sincs. Egyre kevésbé viselkedem reálisan, ha Danről van szó. És ez megrémiszt, hiszen nincs is köztünk semmi.

- Ugyan Nina! Rajtatok kívül mindenki látja, hogy úgy vonzzátok egymást, akár tűz lángja a lepkét. Egyre viharosabb veszekedéseitek vannak és ugyan féltelek, hogy megégeted magad miatta, mégis azt mondom, hogy ne futamodj meg. Soha semmit nem adtál még fel, ha volt egy célod, akkor azt elérted, még ha meg is kellett küzdened érte. Hát most se tedd. Harcolj magadért, Danért. Értetek... - tekintetem egy pillanatra az övébe mélyesztettem, majd felálltam, s a konyhába vonultam, hogy egyek valamit indulás előtt.