Végtelenszer végtelenül

7. fejezet - Keresem az arcod a tömegben

7. fejezet

Keresem az arcod a tömegben

Marco szemszöge

2012. május 6.

Bármennyire is igyekeztem eltüntetni az árulkodó nyomokat, biztosra vettem, hogy arcomról tökéletesen leolvasható volt a véleményem a társaságunkban ülő lányról.

Felvont szemöldökkel meredtem barátomra, aki unott képpel hallgatta a már vagy öt perce tartó kioktató monológot, melyet Emma neki szánt. Vagy lehet, hogy Emilie a neve?

Képzeletben enyhén fejbe vágtam magam, hogy megint ilyen figyelmetlen voltam. Ez nagy illetlenség, tekintve, hogy Tom leendő barátnőjéről van szó. Bár ezek után már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy valaha is több lesz köztük, mint ami most van...

Intettem a pincérnek, aki pillanatok alatt az asztalunknál termett. Kértem tőle egy újabb pohár kólát, s megérdeklődtem, mennyit is kell még várnunk az ételekre. Egyáltalán nem kötött le ebédpartnereim civakodása, s mivel nem tudtam - na jó, igazából nem is akartam - hozzászólni a témához, a gondolataim szabadon kalandozhattak.

2012. április 3.

Tegnap délelőtt érkeztünk meg Koppenhágába, ahol előre láthatóan két- két és fél hetet töltünk, majd két közeli városban lesz még egy- egy fellépésünk, mellyel a tavaszi turné lezárul. A továbbiakban pedig minden energiámmal az új lemezre fogok koncentrálni, s azon leszek, hogy az a lehető legtökéletesebb legyen.

A ma délutánom váratlanul felszabadult, mivel mind a két betervezett interjút lemondták. Én persze ennek most kimondottan örültem. Kezdtem kicsit besokallni ettől a nagy hajtástól, már igazán jól jött egy kis pihenő, még ha az csak fél napos is. Már évekkel ezelőtt megtanultam, hogy örülni kell az ilyen apró lehetőségeknek is és teljes mértékben kihasználni...

Hosszas töprengés után egy rövid séta mellett döntöttem a közeli parkban. Szükségem volt arra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejemet és szabadjára engedjem gondolataimat. Egy pillanatra eszembe jutott a futás lehetősége is, hiszen az teljesen képes kikapcsolni, de végül inkább elvetettem ezt az ötletet. Napszemüvegemet felrakva léptem ki a lakásomnak helyet adó épületből, hogy a közeli parkba vegyem az irányt.

Ahogy közeledtem az előttem elterülő hatalmas, növényekkel borított területhez, az orromba kúszott a frissen nyírt fű eltéveszthetetlen, jellegzetes illata. Lépteimet megszaporázva – kissé tartva attól, hogy egy szemfüles rajongó észrevesz - igyekeztem a tó egyik eldugottabb részéhez, mely az évek során az egyik kedvenc helyemmé vált.

Amint felbukkant előttem a mólószerűen vízbe nyúló fából épült beugró, elmosolyodtam. Ám a mosoly pillanatok alatt az arcomra fagyott, mert egy alak üldögélt ott. Meglepetten vettem tudomásul, hogy mégsem olyan ismeretlen mások számára ez a hely, mint én azt korábban gondoltam. Ugyan visszavettem a tempómból, de nem álltam meg. Ahogy közelebb értem, azt is ki tudtam szűrni, hogy egy - talán velem egy idős - lány ücsörög ott a korlátnak dőlve. Még közelebb merészkedtem, mikor egy sóhaj szakadt fel belőle, s megszólalt.

- Tudom, ebben igazad van, de nem kellett volna ilyen hevesen reagálnia. Az én életem, hadd rontsam el, ha én azt úgy gondolom. – a nyelv, amin beszélt teljesen ismeretlenül csengett számomra, de a hangja… mintha már hallottam volna valahol.

Térdeit felhúzva meredten nézett a tóra egyik kezével lábait karolva át, míg másikban a mobilját szorongatva, s hevesen magyarázott valakinek. Legalábbis én erre következtettem a hanglejtéséből és a viselkedéséből.