Végtelenszer végtelenül

6. fejezet - Kavargó gondolatok

2012. március 28

Amanda szemszöge

Kitartóanküzdöttem az ébrenlét ellen, nem akartam kiszakadni az álmok békés világából egy embertelenül korai időpontban. Abban reménykedtem, hogy ha nem nyitom ki a szemeimet, hamarosan újra elnyel a tudatlanság legalább még pár órácskára.

Igyekeztem megtalálni az ideális pozíciót, amely elég kényelmes ahhoz, hogy ismét elaludjak. Ám amint az oldalamra fordultam és kezemet a fejem alá akartam tenni, éles fájdalom hasított belém, melynek hatására szemeim azonnal felpattantak, s hangosan felszisszentem. A hátamra gördültem és teljesen éberen feküdtem az ágyamban még pár másodpercig, majd óvatosan feltápászkodtam. A bal alkarom csak úgy sajgott, s ahogy hozzá értem csak még jobban felerősödött.

Amint képesnek éreztem magamat arra, hogy kikászálódjak az ágyból, az első utam a konyhába vezetett. Kapásból a hűtőhöz lépem, ahol jeget kerestem, majd amint azt rögzítettem a kezemre, fájdalomcsillapító után kezdtem kutatni. Türelmetlen sóhaj hagyta el ajkaimat, mert csak nem akart előkerülni az, amire szükségem volt.

- Mit keresel? – csendült fel mellőlem Nina hangja, mire ijedten rezzentem össze.

- Jesszus! A frászt hozod az emberre. – sóhajtottam a fejemet csóválva. – Fájdalomcsillapító kell.

- Itt van az orrod előtt. – emelt ki a fiókból egy dobozt.

- Az nem jó. – ráztam meg a fejem. – Túl erős.

Na nem mintha nem fájt volna iszonyatosan, de korábbi sérüléseimnek köszönhetően tudtam, hogy lehetne ennél rosszabb is. Éppen azért nem szerettem volna bevenni azt a gyógyszert, amit Nina ajánlott, mert azt csak akkor szedjük, ha nagyon muszáj.

- Mindenképpen edzeni akarok. – tettem még hozzá határozottan, utalva a gyógyszer azon mellékhatására, mely egyfajta tompultságot okoz. Ami csak hátráltatna a délelőtt és délután folyamán…

- Másik viszont nincs itthon. – hangja tanácstalanul csengett.

- Felhívom Dee-t, hátha náluk akad pár szem.

- Rendben. Kávét vagy teát kérsz? – kiáltott utánam a nappaliba.

- Teát.

A következő öt percet telefonálgatással töltöttem, mire nagy nehezen találtam egy ismerőst, akinél akadt olyan gyógyszer, amire szükségem van. Ezt követően kissé fellélegezve vonultam el, hogy megejtsem a szokásos reggeli zuhanyzásomat, amivel emberi külsőt varázsolhatok magamnak. Vagy legalábbis olyat, amivel kimerészkedhetek az utcára.

Mire újra a szobámba értem, az éjjeli szekrényemen – csak úgy, mint pár napja – ott gőzölgött egy csésze tea. Belekortyoltam, de túl forró volt még ahhoz, hogy meg tudjam inni, így leraktam, majd azon töprengtem, mivel is üssem el az időt edzésig.

Tekintve, hogy holnap hajnalban indulunk Németországba, úgy döntöttem ideje lenne nekiállni összepakolni a ruháimat, amit magammal szándékozom vinni. Ez abból az okból kifolyólag is jó ötletnek bizonyult, hogy addig sem a kezembe hasító fájdalommal foglalkoztam.

Kissé tanácstalanul ácsorogtam a szekrényem előtt. Csak halvány elképzeléseim voltak arról, hogy mégis mit kéne bepakolnom. Halkan dúdolgattam a rádióból szóló egyik aktuális slágert az énekessel együtt, mikor két határozott kopogás után az ajtóm kivágódott, mielőtt én egyetlen szót is kiejthettem volna a számon.

- Héj! És ha éppen öltöztem volna? – torkolltam le a felém igyekvő srácot.

- Te mondtad, hogy siessek, nem?! – vonta fel szemöldökét Dan.