Sweet Temptation

31

-   Hát ez csodálatos!
Ledöbbenve nézek Dominicra, aki hátrahajtott fejjel röhög, mint egy őrült.
-   Dominic...- karja után nyúlok, de elrántja előlem. - Nem úgy van, ahogy gondolod...-  újra próbálkozok, sikertelenül.  Még tetőzi azzal, hogy hátrál egy lépést. Oké, ez fájt...
-   Tudod, mit? Magasról leszarom! - mondja teljesen nyugodt hangon. Az arca még is mást mutat, állkapcsán megfeszül az ideg, szeme összeszűkülve néz rám, és ami teljesen letaglóz fájdalmat és csalódottságot látok benne.
-   Dominic, kérlek...- újra megpróbálok felé közeledni.
-   Menj vissza, Izzy! - mondja komolyan - Menj, mielőtt olyat mondok, amit magam is megbánok!
Szánalommal teli hangja teljesen letaglóz.
-   Nagyfiú, ne csináld ezt! Tudod, hogy én nem...
-   Fue suficiente, Isabelle! - kiált rám. - Ha nem mész, akkor megyek én! Csinálj amit akarsz, Isabelle...- megvonja a vállát és zsebre tett kézzel elmegy mellettem.
Könnyes szemmel nézem a hátát, ahogy egyre csak távolodik tőlem. Utána akarok menni, de a lábam nem engedelmeskedik. Egyszeriben elfogy körülöttem a levegő és szúrni kezd a mellkasom. Zihálva lélegzem,  és reszketek a hűvös októberi levegőtől.
"Csinálj, amit akarsz, Isabelle! "
A hangja megállás nélkül visszhangzik a fejemben, mint egy beakadt filmkocka. Tudtam, hogy nem fogja jól fogadni, de arra nem számítottam, hogy faképnél hagy.
Átöleltem magam a karommal és próbáltam normalizálni a légzésem. Nagyokat sóhajtottam és közben igyekeztem a zokogást vissza tartani, ami nagyon kikívánkozott belőlem.
Nem tudtam, hogy az fájt jobban, ahogy rám kiabált,vagy az, hogy két mondattal lerendezett és itt hagyott, egyedül.
Esélyt sem adott arra, hogy meg magyarázzam, csak elment...
Faképnél hagyott, megint...

Hangos zokogás tört fel a mellkasomból, a könnyek patakokban folytak le az arcomon. A vállam remegett, a térdem kezdte megadni magát. Hátam nekivetettem a sövénynek, hogy megtartson mielőtt a földön kötök ki.
"Csinálj, amit akarsz Isabelle"
-   Sajnálom...- zokogom az éjszakába.
A szúrás nem enyhült a mellkasomban, a könnyek nem fogytak el, a zokogás pedig nem akart elmúlni.
Teljesen elveszve éreztem magam. Fájdalmat okoztam Dominicnek, és ezért csak magamat hibáztathattam. Na meg persze az exemet...
Csessze meg Hunter Davis,csessze meg mindenki!

Kis idő után a zokogásom enyhült, és a helyét kezdte átvetnni a harag. Úgy döntöttem nem megyek vissza.
Nem fogom végig csinálni, egyszerűen képtelen vagyok rá!

Nem tudok vissza menni és úgy csinálni, mintha az előbbi tíz perc nem történt volna meg, mintha a férfi, akit szeretek nem éppen most hagyott volna faképnél.

Ezért felszárítottam a könnyeim és átvágtam a parkon, hogy az udvar másik feléről szépen kiosonhassak és hazamehessek.
A lakásom autóval kb. fél óra a villától, viszont gyalog jóval tovább fog tartani. De még ez sem tántorított vissza, mindegy hogyan, csak eltűnhessek innen.
A bokám kezdett fájni a cipőben, az egész testem reszketett a hideg széltől, de csak azért sem hívtam taxit. Muszály volt valahogy lenyugodnom és erre a séta tökéletesnek bizonyult ; még így este tizenegykor is, a sötét és kihalt utcán.

Fogalmam sincs mennyi ideje sétálhattam már, de még messze nem voltam közel az utcánkhoz. Valahol Asheville külvárosában jártam, ahogyan elnéztem az épületeket. A telefonom megállás nélkül rezgett a kistáskámban.
Egy buszmegállónál döntöttem úgy, hogy kicsit megpihenek. A lábam szörnyen fájt a gödrös járdától, a fogam vacogott a hidegtől, levolt fagyva a fülem, az orrom, mindenem.
Reszkető kézzel halásztam elő a telefont, a kijelző 26 nem fogadott hívást mutatott. Jessica, Logan, még José is keresett, de a legtöbbször Dominic. A hangpostám megtelt, a legutolsó kettő perccel ezelőtt érkezett.

-   Isabelle, porfavor, mi linda vedd fel a telefont! Annyira sajnálom...

Eddig bírtam hallgatni... Hallani a hangját, olyan volt, mintha jeges vizet öntöttek volna a nyakamba. És a legrosszabb, hogy mennyire kétségbeesett volt.
Ha nem hagyott volna ott, akkor most nem kellene keresnie!
Jessica üzenete volt a következő, amit elindítottam.