Sweet Temptation

39

-   Isabelle Anne Jackson! Ha mégegyszer átrendezel valamit a házban, esküszöm, hogy felteszlek az első vonatra, ami Asheville-be megy! Már nem találok semmit sem!
Anya kissé kiakadt rám, úgy érzem...
-   Mit nem találsz, anyu? - sietek a gardróbjába.
Anya ott áll a szekrény előtt, kivörösödve, csípőre tett kézzel.
-   Hol vannak a fehérneműim, kisasszony?
-   Átraktam őket a felső fiókba, ott sokkal jobb helyük van. - odamegyek mellé, és kihúzom a polcok alatti fiókot.
-   Szín szerint rendezted őket? - sipít fel.
-   Ugye milyen szép így? Pontosan tudod, hogy mit hol keress. - csodálom a művemet.
-   Hát ezt nem hiszem el! - fejét rázva elviharzik mellettem.
Hallom, ahogy letrappol a lépcsőn.
-   Remélem, nem a mélyhűtőbe néz be...- motyogom az orrom alatt, és lassan utána megyek.
Nos, igen...
Hét napja tartózkodom itthon... Hat napja láttam utoljára Dominicet. Öt napja volt, hogy felhívtam részegen, de arra nem is emlékszem.
Minden nap egy valóságos rémálom. Nincs meg a megszokott napirendem. Hiányzik Dominic. Nem kell időben felkelnem, hogy munkába menjek. Így egésznap a házban senyvedek, és azzal foglalom le magam, hogy takarítok és rendezkedek, hogy ne gondoljak a férfire, aki magával vitte a szívemet Asheville-be.
Anyát az őrületbe kergetem vele. Nem tehetek róla, képtelen vagyok egy helyben ülni. És mivel a kerti munkához már hideg van, maradtak a szekrények, tárolók, stb.
-   Isabelle!!!
-   Úú...ez nem lesz szép..- mondom, és lesietek anya után.
-   Hol van a fagyim? - dühösen fújtat.
Karba tett kézzel áll a hűtő előtt, villámokat szórnak a szemei.
-   Jaj, anyu! Ott van a legalsó fiókban! - mutatok arra a szemem forgatva.
-   Édes Istenem! - felnéz a plafonra. - Kérlek, hozd vissza a formás fenekű, macsó latint a lányom életébe! - tenyerét összeérinti és úgy csinál, mint aki imádkozik.
-   Röhejes vagy! - prüszkölök felé.
-   Isabelle, én szeretlek téged! Te vagy számomra a legfontosabb, kislányom! - leteszi s kezét és kedvesen mosolyogva felém jön. - De most mondom el utoljára, ne nyúlj a dugi fagyimhoz! - megböki a mellkasom az ujjával.
-   Hálaadás után úgy is vissza megyek Asheville-be, ne aggódj! - vágom oda és ott hagyom a konyhában.
-   Tudod, hogy imádom, hogy itt vagy velem! - jön utánam. - De mennyivel egyszerűbb lenne veled az élet, ha a felgyülemlett energiádat szexbe fektetnéd, és nem takarításba! - sóhajtozik, és leül a fotelbe. -  Ha már itt tartunk, mikor fogod végre összeszedni a bátorságodat és felemelni azt a rohadt telefont, hogy felhívd azt a szegény srácot?
-   Anyu, most komolyan azt hiszed a szex hiánya miatt rendezkedek? - nézek rá elképedve.
-   Tudom, hogy nem azért! Ha Dominic itt lenne, eszedbe sem jutna a szekrények közelébe menni. Milyen szép is lenne...- mondja sóhajtva. - De most komolyan! Meddig fogod még büntetni őt?
-   Nem is büntetem...- morgom az orrom alatt.
-   Jaj, ugyan már! - legyint felém. - Szerencsétlennek az az egyetlen bűne, hogy nem volt képes nézni, ahogy másik férfi ölelget. Ha engem kérdezel, ez nem azt jelenti, hogy nem bízik benned. - felém sandít, azzal a mindent tudó nézésével. - Inkább csak azt, hogy megvédi ami az övé!
-   Azt hitte képes lennék megcsókolni a legjobb barátját! Ez azt mutatja, hogy egy idióta, féltékeny pöcs! - csattanok fel. 
-   Kicsikém, te is tudod, hogy ez nem így van! - felegyenesedik és a fotel széléhez csúszik, hogy a térdemre tudja tenni a kezét. - Elismerem, hogy nem éppen a legnormálisabb módon kezelte a helyzetet, de ahogy elmesélted mi történt, én minden tettében csak is egy dolgot látok. Szerelmet, Isabelle!
-   De nem bízik bennem...- suttogom.
-   Az még nem jutott eszedbe, hogy saját magában kételkedik? Ha valóban te vagy az első komolyabb kapcsolata, akkor gondolj bele mennyire új lehet neki ez a helyzet!
Ezzel most megfogott...
Ezt a szemszögöt nem vettem figyelembe. Nem gondoltam bele, hogy minden, amit együtt átéltünk Dominicnak teljesen új volt. Na jó, nem minden! Szex téren azért elég tapasztalatot gyűjtött már...
De egy kapcsolatban?
-   Nem csoda, hogy hevesebben reagált mindenre. Amúgy sem volt normális, hogy álkapcsolatba kezdtél a barátjával. Ezt még az sem tudta volna jól kezelni, aki már több éve van együtt valakivel!
-   De mindig elmenekült a problémák elől...- makacskodom.
-   És mindig vissza is jött! - vágja azonnal vissza.- A fene vigye el a makacsságodat, kislányom! - ripakodik rám.- Ne azokat a dolgokat számold, amiket elrontott. Ha a hibái alapján ítélnénk meg az embereket, akkor egyedül halna meg mindenki.
-   Ez elég morbid...
-   Arra gondolj, hogy milyen gyönyörű dolgot sodort feléd az élet, azzal, hogy megismerted őt. Szerelmes lettél, Isabelle! - elérzékenyül, és átül mellém a kanapéra.
Ahogy hallgatom a szavait, és belepuszil a hajamba, nem tehetek róla, de az én szemem is megtelik könnyel.
Igaza van!
Csak a saját fájdalmamra koncentráltam. Nem vettem észre, Dominic bizalmatlansága, nem felém irányul, hanem saját maga felé.
A saját bizonytalansága irányította a tetteit. Figyelmeztetett, hogy nincs túl sok tapasztalata a kapcsolatok terén, de én nem figyeltem erre.
Mikor először találkoztunk még teljesen biztos voltam benne, hogy ellen tudok neki állni. Azt hittem a józan eszem kordában tartja az érzelmeimet. De nem így lett.
Teljesen felborított bennem mindent, amiről addig azt hittem, hogy rendben van. Olyan érzéseket fedeztem fel, amit eddig még soha. Hiába akartam tiszta fejjel gondolkodni, elég volt, ha csak rám nézett az óceán kék szemével és a fal, amit felépítettem magamban, kártyavárként hullott össze.
Szépen lassan a testem és a szívem vette át a gyeplőt, és beleszerettem.
De minden egyes hátat fordítással ez a fal szépen vissza is épült. Féltem, hogy egyszer csak úgy fog kisétálni az ajtón, hogy többé nem jön vissza.
És az volt az utolsó csepp, mikor a parkban ott hagyott. Azt gondolnátok, hogy az amikor szakított velem az exem hülye fenyegetése miatt, de nem.
Akkor is átengedtem a gyeplőt... Megbíztam Loganben, hogy tudja mit csinál, csak azért, hogy együtt lehessünk Dominickal. Megbíztam Dominicban, mert az ígérte, hogy minden rendben lesz, és többet nem fog elhagyni.
Egyik sem jött össze...
Ezért döntöttem úgy, hogy vissza veszem az életem felett az irányítást. Ha én teszem meg azt a lépést, akkor könnyebb lesz. Én fogok elsétálni, én döntök úgy, hogy elhagyom őt.
-   Egyébként...- szólal meg anya mellettem, amivel vissza hoz az elmélkedésből. - Mikor utánad jött ide, azzal már bizonyította, hogy fejlődik. Ahogy tudomást szerzett az apádról, rohant, hogy elmondja neked. Képes volt az éjszaka közepén két órát vezetni, csak hogy megtudd.
-   Igen...- bólintok. - De megint csak keresztül húzta a terveimet! Én időt kértem tőle, és ő pedig...
-   Isabelle! Elég idős vagy már ahhoz, hogy tudd, nem minden úgy alakul, ahogyan azt elterveztük. Nem irányíthatsz mindent és mindenkit magad körül, édesem! - simogatja a hajam.
-   Miért baj az, ha határozott elképzelésem van a dolgok menetéről?
-   Az, kicsim, hogy mivel szorgosan irányítod és tervezgeted az életed, ez teljesen lefoglal téged és elfelejtesz igazából élni.
Utáltam, hogy igaza volt...
Elhatároztam, hogy elhagyom őt, ezt meg is tettem. Kétszer. Vagy is a másikat kierőltettem, de értitek...
Azt hittem, hogy ha majd úgy lesz, ahogyan én akarom, könnyebb lesz. Könnyebben fogom elviselni, nem fog annyira fájni, hiszen én akartam ezt.
Lelövöm a poént: kurvára nem könnyebb.
Mindegy, hogy ő hagy el, vagy én lépek le, a vége mindig ugyan az. Fájdalom, üresség.
-   Ha visszajöttem Atlantából felhívom...
Ezen a ponton már hiába is akarnám kötni az ebet a karóhoz... Ez nem az ő hibája, vagy az enyém; ezt együtt csesztük el.
És mivel Dominic most azt gyakorolja, hogyan hagyja, hogy én döntsek a dolgok felett. Más nem is tudja ezt helyrehozni, csak is én!
-   Hívd fel most! - ugrik fel anya. - Kérd meg, hogy menjen veled!
-   Anyu, nem! Egyedül akarok az apámmal szembesülni! - felállok én is.
Egymással szemben állunk, anya szemei könnyesek.
-   Nem akarom, hogy egyedül menj!
Tudom, hogy nem akar találkozni vele, ezért nem erőltettem. De aztán a minap anya azzal jött haza, hogy velem tart Atlantába.
Sokáig nem örülhettünk, mert a másik nap már elgyötörten hívott fel munkából, hogy a főnöke beosztotta őt a mai napra.
Mivel nem kockáztathatja az állását, így egyedül megyek. De nem bánom. Eredetileg is ez volt a terv.
Oké, nem kérek kioktatást a tervezgetésről... Azért még nem fogok őrült módon napirend nélkül felébredni egyik napról a másikra! Ki tesz olyat? Őrület...
-   Tudom, anyu! De ne aggódj, nem lesz semmi bajom! - odalépek hozzá, és megölelem. - Szeretlek, anyu! És mindent köszönök!
A hangom megremeg, ahogy erősen szorítom az anyukámat magamhoz.
-   Én is szeretlek, édes kis Belle babám!
Pár percig csak öleljük egymást, aztán én húzódom el először.
-   Megyek, letusolok és elkezdek készülődni. A gépem kettőkor indul. - magyarázom anyának, és felmegyek a lépcsőn, majd egyenesen a szobámba.